Tiszta lappal kezdeni

Bánkúti Gergő Tarot (2019) című sorozatáról

A hófehérre alapozott vásznak felületén valaki óvatos mozdulatokkal lefektetett egy víziókat összesűrítő kártyalapot, egy elveszettnek vagy épp megtaláltnak tűnő tárgyacskát, egy növényt, majd egy ceruzával rögzített gondolat erejéig jelezte, hogy a tekintet számára vannak kiutak, amelyek kivezetnek a csendes szemlélődés rögzített felülnézetéből.

A 22 darabból álló sorozat mindegyikét egy a tarot-kártya Nagy Arkánumából kölcsönzött lap határozza meg, elindítva a kép asszociációs láncát a néma síkon. A festővászon mágikus felülete annak az elképzelt asztalnak a terítője, amelyen ténykedve Bánkúti Gergő performatív döntéseiből és megfigyeléseiből végül megfagyott tárgyegyüttesek képmásai állandósulnak.

A trompe-l’œil megközelítés miatt a nézésbe koncentrálódó szubjektivitás kerül a középpontba. Bánkúti a gravitáció által mozdulatlanságra ítélt apró jelenségek lágyan összefonódó részleteire hívja fel a figyelmet. Egy fogkefe designjának könnyfakasztó szépségére, egy vaddisznófigura együgyű rajtakapottságára, vagy egy szelíden elforduló levél üde húsának tónusátmeneteire.

A  festék tavaszi könnyedséggel oldódik elmorzsolt folttól foltig. A tekintet mintha apró rovarként közlekedne a felnagyított tárgyak heterogén felszínein. A sorozat minden képének bal oldalán elhelyezett kártyákon a különböző grafikai nyelvezetekbe kódolt ősképek egy-egy sorsmodellt stilizálnak és tesznek olvashatóvá, egy alternatív világra nyitva ablakot, ahol örökké fenntartott évszakok uralkodnak. Az izoláció azonban a tárgyakat folyamatosan az értelmezés zónájába emeli, ezért kombinációjukat az olvasás irányát követve, balról jobbra próbáljuk megfejteni.

A grafitceruzával feljegyzett mondatok – melyek révén a művész a verbalitás lapról leszökkenő, virtuális szférájába úsztatja csendesebb természetű tárgyait – nyitottá teszik Bánkúti képi állításait. A művész talán pont azt a pillanatot mutatja fel, amit Francis Ponge úgy fogalmazott meg, hogy a nézés „szóba fordul át”. [1]

Ez az euforikus pillanat a jegyzetelés intim, rutinszerű mozdulataiba kódolva rejti el magát.

„Caterpillar dreams.”

„Champagne for children.”

„Toys and magic.”

– olvassuk az egyes képek végére érve.

A képeket lezáró pontokba az az érzés sűrűsödik bele, amikor abban reménykedünk, hogy egy gondolat képes átformálni bennünket, azzal az izzóval, ami éjjel néha felgyullad egy mondat belsejében, miközben keressük az átjárót a következő naphoz, héthez, élethez.

„Van a tárgyaknak könnyük: szánják a halandót” – olvassuk Vergiliusnál. [2] A Bánkúti által megidézett tárgyak is – közel kerülve a nézőhöz – egyfajta együttérzéssel fordulnak az emberi sorsok felé. Mintha a tárgyak csúcsfényeiken keresztül vennék fel a szemkontaktust.

A figyelem testetlen sugarai bejárják a tárgyak külsejét, az engedelmes festékanyag által rögzített alkotói észrevételeket. A kép felületébe rajzolódnak az érzékelés útvonalai.

Tayler Patrick Nicholas

[1] Ponge, Francis: My creative method. in. A dolgok oldalán. L’Harmattan Kiadó. Budapest. 2016. 205. o.

[2] Vergilius: Aeneis. Első ének. Fordította: Lakatos István | Online forrás: https://mek.oszk.hu/06500/06540/06540.htm

Starting with a Clean Slate

Concerning Gergő Bánkúti’s series Tarot (2019) 

Somebody carefully lays a card depicting visions, a lost or maybe recently found object and a plant on to the snow-white surface of the canvas. After this, a graphite line is drawn signifying a possible exit route leading out from the fixed, bird’s eye perspective of quiet contemplation.

Each painting from the series – that consists of 22 pieces – is defined by a card from the Major Arcana of the Tarot deck. This is the starting point of each visualised chain of association on the muted expanse. The magical surface of the painter’s canvas is the cloth of the imaginary table, where Gergő Bánkúti enacts his performative and observational processes, which result in the permanent crystallisation of objects into imagery.

Subjectivity positioned in the realm of viewing becomes central due to the deployment of the trompe-l’œil method. Bánkúti brings attention to the softly entangled details of the miniature objects, which have been rendered motionless by the force of gravity: the tear-jerking beauty of a toothbrush, the off-beat splendour of a wild boar caught by surprise or the tonal shifts on the fresh body of a docile leaf turning away.

The paint dissolves with springtime ease from stroke to stroke. The gaze travels around the diverse surfaces of the magnified objects like a minute insect. The card that is placed on the left-hand side of each painting frames archetypical images that stylise different paths that fortune can take. Apart from making the narratives readable, these images open up a window to an alternative universe where everlasting seasons reign. The isolation of the objects elevates them into the zone of interpretation, thus we read them from left to right following the direction of text.

The sentences scribbled with pencil open up Bánkúti’s images to multiple interpretations and navigate the quite-natured objects into the virtual sphere that springs from the page and verbality. Perhaps the artist is distilling the exact moment when – as Francis Ponge put it – the look “turns into word.”[1]

This euphoric moment buries itself into the personal, routine movements of jotting down something.

We read the following sentences at the end of the images:  

„Caterpillar dreams.”

„Champagne for children.” 

„Toys and magic.” 

There is a certain feeling that seems to be compressed into the full stops at the end of these sentences. It is the moment when we feel that a thought or an idea will somehow be able to change us completely, like a lightbulb that starts glowing in the middle of a sentence sometimes, while we are looking for the passage to the next day, week, life. 

As Virgil put it: „There are tears in things: they grief for mortals.”[2] The objects that Bánkúti depicts – which are close to the viewer – turn with a kind of empathy towards the fates of humans. As if the objects would want to take up eye contact through their shimmering highlights.

The ethereal rays of attention explore the outside of the objects and the painterly observations that are fixed into the materiality of paint. The routes of perception are inscribed into the surface of the image.

Patrick Nicholas Tayler

[1] Ponge, Francis: My creative method. in. A dolgok oldalán (Taking the Side of Things). L’Harmattan Kiadó. Budapest. 2016. pp. 205.

[2] Vergilius: Aeneis. First Book. Translated by István Lakatos (As this particular fragment has many different interpretations, (e.g. David Wharton: Sunt lacrimae rerum: An Exploration in Meaning in. The Classical Journal. Vol. 103. No. 3. 2008. pp. 259-279.) I chose to mirror-translate the Hungarian version.) Online source: https://mek.oszk.hu/06500/06540/06540.htm)