Helyszín: Lokál / Nagyvárad
Megnyitó: 2022.10.22. 18.00
Művészek: Bajkó Dániel, Balázs Imre Barna, Bodoni Zsolt, Ferenczy Zsolt, Furák-Pop László, Horváth Ági, Kaliczka Patrícia, Kovács Lehel, Kovács Kitti, Máriás István aka Horror Pista, Mátyási Péter, Nagy Benjámin, Szabó Anna-Mária, Szakál Éva
Kurátor: Zuh Deodáth
„Știi cse zic? Știu cum zâci” – Tudod-e, hogy értem? Persze, hogy tudom. Az Élesdi művészetelep idei jelmondata nem interkulturális hitvallás, hanem egyszerű összefoglalása annak, amivel ez az alkotóművészeti kezdeményezés bő két és fél évtizede próbálkozik. Értenünk kell klasszikushoz, modernhez, kortárshoz; a pre- és a poszt- irányzatokhoz; tisztához és vegyeshez; szenthez és földhözragadthoz; monokrómhoz és színeshez.
A kiállítás az elmúlt évek Élesden készült alkotásaiból válogat. Célja kettős. Egyrészt megmutatni, hogy a technikai kísérletek miként képesek újfajta értelmet adni a figurális és az absztrakt festészet néhány hagyományos motívumának. Másrészt pedig ideiglenesen új funkcióval felruházni a Park szálló rezidenciális szárnyát, és – amennyire ez lehetséges – utat is mutatni Nagyvárad elhagyatott belvárosi tereinek újrahasznosításához. Bartók Béla és George Enescu itt töltött vendégéjszakái, vagy a Veiszlovits család art decóba hajló excentrizmusa nem hozható vissza. Új ötletekre van szükség. Értjük, hogy mit. De hogyan?
„Știi ce zic? Știu cum zâci” – Do you read me? Aye, I do. The catchphrase from this years’ edition of the Élesd (Aleșd) artists’ colony is not a pledge to interculturalism. It simply wraps up the basics of twenty-six years of an artistic initiatiave. We have to master the knowledge of what is classical, modern, and contemporary; of every movement in art, no matter if it is pre- or post-; what is plain, and what is mixed; what is sacred, and what just pedestrian; what is monochrome, and what is coloured.
It is a selection documenting the last couple of years spent in Aleșd with a double scope. At the one hand, it envisages to prove that technical experimentation could put new accents on old traditions in both figurative and abstract pictorial representation. At the other hand, it tries to help abandoned places in downtown Oradea to assume a new meaning. This will start with the residential wing of the former Park Hotel complex. Needless to say, the nights spent here by Béla Bartók, and George Enescu, or the art deco-ish excentricism of the Veiszlovits family would not return. There is a costant need of novel ideas. We know of what kind. But we also have to figure out, how.
„Știi cse zic? Știu cum zâci” Dacă înțelegi ce vreau, pre mult o să înțelegem amândoi. Lozinca anului de la Colonia de creație din Aleșd nu intenționa a deveni o confesiune interculturală, ci o recapitulare simplă a devizei acelor douăzeci și șase de ani de activitate artistică. Trebuie să ne familiarizăm cu ce e clasic, modern și contemporan; cu stilurile pre- și postfixate; cu ce e pur și ce e mixt; cu ce e sfințit și cu ce e lipit pământului; cu ce se dă monocrom și ce e colorat.
Expoziția redă o selecție a ultimilor ani petrecuți la Aleșd. Inițiativa are însă o menire dublă. Pe de o parte, vrea să ne arate cum experimentele tehnice sunt esențiale pentru reinterpretarea motivelor pictoriale tradiționale, indiferent dacă acelea sunt figurale sau abstracte. Pe de altă parte este un experiment de valorificare a spațiilor publico-private din centrul Oradiei care zac abandonate. Ospețimea de calitate odată formată din Bartók Béla și George Enescu, sau excentricismul cu un iz art deco al familiei Veiszlovits nu se va repeta. Suntem în nevoia ideilor noi. Știm ce, dar trebuie știut și cum.
Tudom, hogy mit mondasz[1]
Nagyon örvendek annak, hogy ilyen szép számban eljöttek, eljöttetek!
Az idén huszonhat éves Élesdi művésztelep[2] a téma, illetve az itt kiállító művészek ünneplése. Nem könnyű dolog, hiszen mint minden, az alkotás helyéhez kötődő anyagból lehetetlen tematikusan válogatni. Megvan a veszélye a grátisz általánosításnak. Itt most mégis van olyan gondolat, amely egységet teremt.
Bevezetőnek két dolgot szeretnék röviden elmondani, semmivel sem többet. Az egyik a Művésztelep recepciójából indul ki, és fűz ehhez egy kritikai megjegyzést. A másik pedig párhuzamot von a kiállító társaság és a kiállítóhely státusza között, illetve kitér az aktuális térhasználat lehetséges pozitív következményeire.
1. Először is arról, amit nem most mondok el először. Amikor a 2021-es tárlatról írtam, vagyis arról, amelynek a recepciója kapcsán én is bekerültem ezeknek a fura és szeretetteljes embereknek a körébe, átnéztem a legutóbbi, a régi Moszkva kultúrkocsmában, vagyis az egykori Sonnenfeld-nyomdaépületben berendezett 2014-es kiállításról írottakat. Próbáltam ugyanakkor ezt összevetni azokkal a narratívákkal, amelyeket a kilencvenes évek óta ezekről a művész emberekről forgalmaztak. Elkezdett nagyon zavarni az, amit ott találtam. Vagyis az, hogy itt mintha valami „határjárókról”, „zónalakókról”, bizonytalan identitású emberekről lenne szó, akik elvonulnak attól a világtól, amely azért nem vesz róluk tudomást, mert azok a Tiszántúl és Belső-Erdély közötti útvonalon, valahol a trazit-területen folyton saját átmenetiségüket tematizálják. Meg kell mondanom, hogy én ezt a gondolatot nem tartom nagyon produktívnak. Nem gondolom azt sem, hogy teljesen hamis lenne. Elvégre egy ember nagyon is tudja befolyásolni azt, hogy mit gondolnak róla. Sőt egy közösség is képes arra, hogy a róla kialakult véleményre hasson, ha erre nagyon hatni akarna. Azt sem gondolom, hogy az átmenetiségre, a couleur local romantikájára, vagy egyfajta művészeti hazátlanság gondolatára az Élesdiek soha, egyetlen alkalommal sem játszottak volna rá. Én is rájátszom arra az imidzsre, amelyet egyetemi emberként, vagy végzett filozófiatörténészként részben magam alakítottam ki. De mégsem vagyok azonos ezzel. Ahogyan az Élesdiek sem. Ugyanis nekem ez a művészeti alkotóközösség nem mást közvetít, mint egy olyan nagyobbrészt festő-, de szépen lassan az iparművészeti, építészeti anyagok és térhasználat felől is érkező tagokkal bővülő közösséget, amelyen jól lehet mérni, hogy a hagyományos absztrakt és figuratív képalkotás lehetőségei hol tartanak ma a világban. A táj, a természet, ennek ábrázolhatósága, mentális képe, illetve az építészet terek által szervezett mindennapi élet furcsaságai és ereje nem elhanyagolható témák. Kortárs problémák, amelyekkel foglalkozni kell. Vagy ott van a rengeteg technikai kísérlet, amelyek lassan minden évben kilépnek egy hagyományos festőtelep keretéből. Az élesdi művészek nem egy lokális szcéna elhanyagolt fenegyerekei, hanem egy elsősorban a nyugati diskurzusból ihletődő és sokszor ebben részt vevő, participáló figurák, akik a kortárs festészet lehetőségein gondolkodnak. Az, hogy Nagyváradon ez csak a második tárlatuk több mint két és fél évtized alatt, az nem az ő munkájukról, hanem inkább a váradi közeg receptivitásáról, és persze az Élesdiek qua Élesdiek önmarketingjének sajátosságairól mond egy néhány dolgot. Pedig ez, vagyis Várad az a város, amelyhez hangulatukban a kétségtelenül meglevő kelet-európaiság és az európaiság tekintetében a legközelebb állnak. És itt kapcsolódok a második gondolathoz:
2. Ez a kiállítás Nagyváradhoz, a helyi multietnikus közösséghez is szól. A művészi eszközök egyetemesek és bárki számára érthető, vagy legalábbis bárkit elgondolkodtatni képes mondanivalót hoztak létre. Most ráadásul olyan térbe kerültek, amely akár példát is mutathat a Várad központjában kihasználatlanul pangó, üresen tátongó terek hasznosításának. Az egykori Park vagy Veiszlovits szálló tipikusan olyan, mintha a Művésztelep valami furcsa múltbéli párhuzama lenne. Értékei európaiak voltak, a szcéna (vagyis a kulturált vendéglátás ipara) tekintetében pedig mindig a műfaj tetejét célozta meg, egy idő után mégsem kapott megfelelő figyelmet. Persze a Park hotel ma már csak romos iparművészeti, hely- és kultúrtörténeti örökség, a Művésztelep pedig eleven valóság, de a helyzet mégis hasonló. Észre kell venni, mert észre lehet venni, hogy az, ami a lokalitáson túlmutat, itt van előttünk.
Persze nem a múltat akarjuk itt feltámasztani. Hanem meg akarjuk mutatni, hogy bármennyire és kötődünk a helyhez, annak éppen a széles körű, nemzetközi kitekintés volt mindig is a „leghelyibb” sajátossága. Ráadásul itt most tevékenyen használjuk is azt a teret, amelyet a lehetőségek és részben a véletlen adtak. A vékonypálcás fémkeretű ablakok és a monokróm konstruktivista képek egymást értelmezik a belső teremben, de a csempeposztamenst is mintha a fölé helyezett anyaghoz alakították volna ki. Pedig nem. A legkisebb terem pedig ideális lesötétíthető helyszín volt a rétegelt akriválszonra készült, hátulról megvilágított kompozíció kiállításához. A nagy terem végén, pedig egyfajta kettős oltárkép volt elhelyezhető: az egyiken Szent Lukács vigyáz a fürdőzőkre; a másikon pedig egy bibliai állat és egy Haeckl-könyvből elővarázsolt felnagyított lény hirdeti, hogy a külső és az emberi természet nem is annyira mágikus kapcsolatban állnak egymással.
Ez a kiállítás olyannyira pop-up, hogy a pop-down-ról egyetlen világos mondatot sem tudunk még megfogalmazni. Addig marad nyitva, ameddig a közönség részéről igény, és a kiállító művészek részéről lehetőség és türelem lesz ahhoz, hogy ezen a frissen bevezetett helyen tegyék közszemlére a munkáikat. Néhány hétig biztosan itt lesz ez a – semmi közhely – európai szintű anyag. Biztosak lehetünk benne, hogy ad majd némi ihletet és gondolkodnivalót azoknak, akik komoly intézményi háttérrel próbálnak valami olyasmi tenni ebben a városban, amit érdemes kortárs művészetnek nevezni.
Így estefelé már csak egyetlen dologban vagyok csak bizonytalan: hogy milyen lehet a kiállítótér hangulata a néhol mégiscsak beszűrődő napfényben.
[1] A továbbiakban: Művésztelep.
[2]A „Știi cse zic” című kiállítás kurátori megnyitóbeszédének szerkesztett szövege. Elhangzott 2022. október 22-én Nagyváradon, az egykori Park szállóban.
