About the recent work of painter Robert Roest

Robert Roest transforms the glistening highlights of puppy-love into icy gazes of destruction in his latest series titled (Hades) Indoor feelings, and single-door kennels in your soul (2020). Each composition is dominated by a hell-born dog on overdrive, its monumental body arching above us like a house-trained, mythological beast. These paintings do not invite the viewer into the homely rooms suggested by the out-of-focus carpets, the swaying floorboards and other blurry indicators of space and time. Even if the domestic environment seems nice enough, we do not feel like creeping closer to the growling protagonists guarding it. Tiny fangs are murder weapons in a hostile atmosphere. Somebody, please put the Velázquez-dog on a leash!

The general disposition of Roest’s dogs might remind us of the diplomatic catastrophes digital users sometimes unleash on the internet with their dog-eat-dog attitude. The gnarly mood that drenches the comment sections has become the grim backdrop to a broader perspective of contemporary life, revealing these hounds as displaced self-portraits of society going bonkers, private opinion turning murky in confinement. In some of the compositions, lapdogs sing odes of full-throttle aggression in perfect unison. In these small-scale portraits, the pets – portable indicators of lifestyle, commodities of instant cuteness, frail little things – change into something we would rather hide in the pits of our handbags.

Even if the claws of destiny turn into smudged surfaces of painterly expression, we glance into the flash-blinded eyes of these furious beasts as if looking at a photograph. By alluding to the documentative gleam of technical imagery, Roest aims at mediating an objective image, creating a realistic portrait of the allegorical sitter: chaos. While the bystander laments the ill fate of the hypothetic cameraman, we continue to gaze at the painting’s rich surface. There is a detached zone of weirdness between the moment-like nature of the compositions and the freeze-frame of the snarl. Painting is an untrustworthy mediator here, seemingly troubled by keeping things in order. The narrator – permanently stuck between the jaws of near-death experience – tells us only a partially concise story, making it possible for the viewer to step in as a whisperer and bring into action wild and ungrounded interpretations.

Robert Roest’s artistic practice of staring into the abyss finds its references also in mythology. By alluding to hyped-up Hades or less famous Phlegethon – both agents of damnation – we contextualise the paintings within the Greco-Roman version of hell, which is a place where displaced ghosts provide the raw material of the scenery. Painting is also a relocation of soul power, a process of organising thought and feeling. Roest invites us into his mini-dog themed, personalised hell, a subjective remix of the underworld with a soundtrack seasoned with spine-chilling barks. Who can imagine the many chambers of post-existence? And how do we navigate between them? Are we drawn by drunken algorithms and flashback animations – clouding up our cognitive horizon – into new scenes with every breath?

***

It is almost impossible not to ponder the exact weight of your identity when you find yourself in the radiant pool of light emitted by a full-grown fridge. It is a swell mirror that reflects your heat, hunger and standing sack of a body. While staring into the depth of this void, your eye catches sight of a single slice of cheese. Its glossy, neutral surface lets your gaze slide sideways. The well-behaved buzz of electricity cuts you off, and you slam the door shut, the rubber frame closing with a light thud. Catching your fragile subjectivity trapped in a slice of cheese is an alarming post-midnight hallucination – a forever alone meme with nobody laughing – which will help you develop nightmares with desperate plots to captivate your deconstructed brain.

Casus (2020) is a series of paintings by Roest depicting majestic yellow slices of cheese. One might think of these as closed doors due to their monumental frontality and shape, or – because of the references hidden in the titles – as portals leading into distant theoretical zones of a rambled-up art history. Even if we imagine that art history is a group conversation, where we do not have time to scroll back to sanity, there are some festive moments of the discussion that tend to stick. In the titles of Roest’s paintings, the flavours of the day are romanticism, realism, conceptualism, minimalism and pop art. The cracks and the mature tone of the Old Amsterdam cheese – as an indicator of time – alludes to the ripeness of an idea contextualised within a certain period and place. Each title guides the viewer’s associations into eccentric realms of thinking, reconceptualising the almost identical slices.

These poetic captions give the viewer an informal one-day seminar – a handout, a guideline – on how to look at Roest’s paintings. We start off with the hysteric paranoia of seeking faces in the holes of the dairy products. We find meaning in even the smallest detail, as soon as the thing starts gazing at us. As soon as the terrifying sense of pareidolia wears off, we start excavating good-old transcendental artistic sensitivity coded into the pasty reality of mellowed paint. After our eyes had a chance to look at the wacky restaging of plays such as The Incredible Shaped Canvas, The Rise and Fall of the Malevich Half-Moon and The Final Joke of Radical Monochrome Painting, we get back to more primal, regressive associations from an expanded realm of visual culture. Roest’s formal analogy of the ghost from Pac-Man’s labyrinth or the allusion to the heaps of fat moved around by Joseph Beuys derail us on subjective, off-track paths, where we finally find a use of the four-wheel-drive of our imagination. This theoretical game might remind one of Arthur C. Danto’s line of thought. In his book, The Transfiguration of the Commonplace (1974), the author – explaining why one cannot fully understand a painting relying solely on its aesthetic-expressive reading – interprets a red monochrome painting alternatively as the tablecloth of Matisse, the Red Square of Moscow and the mood of Kierkegaard. Of course, when our cognitive apparatus is on full steam for too long, we tend to overheat and find ourselves in a vegetative situation – standing like idiots in the glowing aura of the fridge. Only perception keeps working, supplying us with an unbearable surplus of sensual information. Then we freeze. This is the moment when painting walks up to the stage and starts reciting its stand-up monologue of colour, tone and shape.

Patrick Tayler

Vicsorgó ölebek, mosolygó sajtszeletek

Robert Roest közelmúltban készült munkáiról

Robert Roest legújabb sorozatában, melynek a (Hádész) Beltéri érzések és egyajtós kutyaketrecek a lelked mélyén (2020) címet adta, a negédes poszterekről ismerős kölyökkutya-tekintetek csúcsfényeit a pusztítás izzó pontjaiként rögzíti. A sorozat kompozícióin egy-egy kutya mitologikus bestiákra emlékeztető pokoli alakja tornyosul fölénk. Roest nem az otthonosan berendezett szobák – elmosódott szőnyegek, részegesen úszkáló hajópadlók és egyéb bizonytalanul lebegő tér-idő jelzők által megidézett – zugaiba tereli a nézőt. Bár a képeken látható helyszínek első pillantásra kellemesnek tűnnek, mégsem vágyunk a fenyegetően morgó főszereplők közelségére, hiszen a tűhegyes fogacskák bármikor halálos fegyverekké változhatnak ebben az ellenséges légkörben. Valaki kössön pórázt a Velázquez-ölebre!

Roest kutyaábrázolásainak hangulata mintha őrizne valamit azokból a „diplomáciai katasztrófákból”, amelyekkel a digitális felhasználók néha önkéntelenül is felbolygatják az internet legsötétebb bugyrait. Az az acsarkodással teli életérzés, mely korábban csak a kommentelésre elkülönített felületeken uralkodott, mára a kortárs létezés nagyobb léptékű perspektíváit is bepárásítja. A képeken felbukkanó ebekre így gondolhatunk a józan ész határán billegő társadalom kizökkentett önarcképeiként, melyek közvetve a levegőzés híján beposhadó és eltorzuló magánvéleményeket is eszünkbe juttathatják. A sorozat egyes darabjain az apró kutyák maximális hangerővel bömböltetik agresszív dalcsokraikat. E kisebb arcképek a hordozható divatdiktátorként és instant cukiságot biztosító entitásként funkcionáló háziállatokat olyan lényekként tüntetik fel, melyeket legszívesebben válltáskáink kilométernyi mélységű tárnáiba gyömöszölnénk.

Bár a művész képein a sors karmai gyakran festői foltokban oldódnak fel, úgy bámulunk a vaku által elvakított szörnyetegek szemeibe, mintha fényképeket nézegetnénk. A technikai kép villanásának dokumentatív erejére utalva Roest egy objektív képet tár elénk, hű portrét festve a kép allegorikus modelljéről: a káoszról. Míg a megzavarodott néző az elképzelt fényképész végzetes sorsán mereng, továbbra is a kép felülete biztosítja a legtöbb információt. A kompozíciók pillanatnyisága és a vicsorok kimerevítettsége között kizökkentő ellentét feszül. A festészet itt egy megbízhatatlan közvetítőnek bizonyul, akinek súlyos gondjai adódnak a történet elbeszélésével. A narrátor – a halálközeli élmények állkapcsai közt forgolódva – az események összefüggéstelen krónikáját nyújtja, lehetővé téve a kép nézőjének, hogy egyfajta színpadi súgóként lépjen közbe, vad és megalapozatlan interpretációkkal megzavarva a művek értelmezési lehetőségeit.

Roest esetében a végtelen szakadékba bámulás gyakorlata mitológiai hivatkozásokkal tűzdelt tevékenység.  A címekben Roest többek között az igencsak népszerű Hádészra és a kevésbé ismert Flegetonra is utal. A kárhozat ügynökeinek említése miatt a festmények kontextusát a görög-római hitrendszer alvilágértelmezésében találjuk meg, ahol a fix helyükről kiszakadt, vándorlásra kényszerített lelkek biztosítják a díszlet nyersanyagát. A festészet – mint egyfajta logisztikai tevékenység – a lelkierőt, a gondolatokat és az érzelmeket osztja szét és strukturálja új formációkban. Roest saját, minikutya tematikájú poklába invitálja a befogadót, ahol a háttérzene harmóniáját ugatások és vonyítások zavarják meg. Ki képes elképzelni a túlvilág megannyi, személyre szabott termét? Hogyan juthatunk az egyikből a következő térbe? A kognitív horizontunkat elhomályosító algoritmusok és flashback-animációk rántanak minket új helyszínekre minden egyes lélegzetvételt követően?

***

Szinte lehetetlen nem elmerengeni az identitás pontos tömegén, amikor egy méretes hűtőszekrény ragyogó fényudvarában találod magadat. Ebben a képletes tükörben hirtelen megérzed a hőmérsékleted, az éhséged és zsákszerűen önmagába roskadó porhüvelyed. Miközben a hűtő távlataiban kutatsz, a pillantásod megakad egy magányos sajtszeleten. A fényes, neutrális felszínen megcsúszik a tekinteted. Az elektromosság konszolidált zümmögése félbeszakítja révedezésedet és becsapod a frigdzsidert. A gumisávval bélelt ajtó halk puffanással zárja le egzisztenciális miniválságodat. Egy sajtszeletben tetten érni a rabul ejtett szubjektivitást rémisztő éjfél utáni látomássá válik, egy olyan „forever alone” mémmé, amin senki sem nevet. Egy ilyen élmény számos összekuszált rémálom kiindulópontja lehet és végül a megbomlott elme ínycsiklandozó táplálékaként végzi.  

Robert Roest Casus (2020) című festménysorozatában méltóságteljes, sárga színű sajtszeletek sorakoznak egymás mellett. Ezek a frontalitásuk és formájuk miatt zárt ajtókhoz hasonlító síkidomok a címekben elrejtett hivatkozások miatt olyan portálokként funkcionálnak, melyek egy összekavart művészettörténet elméleti zónáiba vezetnek. Ha a művészettörténet diskurzusát egy olyan csoportos chatelésként fogjuk fel, ahol gyakran nincs idő visszapörgetni a szálakat, e párbeszédnek akkor is vannak olyan mozzanatai, melyek hosszú távon is befészkelik magukat a képzeletünkbe. Roest címei a romantika, a realizmus, a konceptualizmus, a minimalizmus és a pop art nevezetes korszakait elevenítik meg. A képeken ábrázolt Old Amsterdam-sajtszeletek érett tónusa és repedései – mint a múló idő indikátorai – utalnak egy-egy sajátos történeti kontextussal bíró gondolat kiérleltségére. Az egyes címekkel a művész a befogadó asszociációit a gondolkodás szélsőséges területeire kalauzolja, újraértelmezve az egymáshoz szinte megszólalásig hasonlító szeleteket.

Ezek a költői címek rövid és tömör használati útmutatóként igazítják el a nézőt Roest festészetében. A tejtermékek felszínén először hisztériáig fokozott paranoiával keresünk arcokat, hiszen a legkisebb részletnek is jelentőséget tulajdonítunk, amint észreveszünk egy emberi testről elvándorolt, a tárgyak világából ránk szegülő szempárt. Ahogy véget ér a pareidolia bénító érzete, nekilátunk előásni a transzcendentális művészeti érzékenység festészeti anyagba kódolt leleteit. A látóközpont szórakoztatására megrendezett – A csodálatos formázott vászon, A Malevics-félhold tündöklése és bukása, valamint A radikális monokróm festészet utolsó vicce című – fiktív „színdarabok” megtekintése után visszasüllyedünk a primerebb, gyerekesebb képzettársítások ingoványos területére, ahol az alkotó a vizuális kultúra kiterjedtebb szférájából kölcsönözi referenciáit. A Pac-Man labirintusában suhanó szellem felidézése vagy a Joseph Beuys által ide-odapakolt zsírhalmok hasonlata szubjektív kerülőutakra terel minket, ahol végre hasznát vehetjük képzeletünk négykerék-meghajtásának. Ez az elméleti játék talán emlékezteti az olvasót Arthur C. Danto A közhely színeváltozása (1974) című kötetében kifejtett gondolatmenetére. A szerző – miközben azt magyarázza, hogy miért nem elégséges egy festmény értelmezésekor annak pusztán esztétikai-expresszív olvasatára hagyatkozni – ugyanazt a vörös monokróm festményt felváltva mutatja be Matisse asztalterítőjeként, a moszkvai Vörös térként és Kierkegaard hangulatának absztrakt ábrázolásaként. Természetesen, ha ezt folytatnánk és sokáig hagynánk teljes gőzzel pörögni gondolati apparátusunkat, akkor könnyen egyfajta vegetatív állapotban találnánk magunkat, idiótaként dülöngélve a hűtő tündöklő aurájában. Ilyenkor minden kikapcsol, marad a puszta érzékelés minden falon túlcsorduló többletinformációja és lefagyunk. Ebben a pillanatban felpattan a színpadra a festészet allegorikus alakja és belekezd a szín, tónus és forma stand-up monológjába.

Tayler Patrick

The website of Robert Roest | Robert Roest weboldala:

• http://www.robertroest.nl/

The Instagram of Robert Roest | Robert Roest Instagramja:

• https://www.instagram.com/robert.roest/