A posztinternet művészetről

Blog » A posztinternet művészetről

Direkt van ilyen idegesítő neve. Pont nem azt jelenti, amit szó szerint mond, hiszen mindenki számára egyértelmű, aki egy kicsit is utánanézett: nem azért posztinternet art, mert túl van az interneten, hanem mert éppen benne van. A kellős közepén. A név végére oda kell képzelni a láthatatlan iróniaindexet, egy kacsintós szmájlit. Ez a digitális szarkazmus persze nehezen dekódolható, és nem lennék meglepve, ha a jelenség valami más néven vonulna be a művészettörténetbe. Mert be fog vonulni, az nem vitás, hiszen egy olyan újfajta érzékenységnek és anyaghasználatnak a megtestesülése, ami – ha nem is új paradigmát, de – új nemzedéket ír körül. Arról a digitális bennszülött generációról van szó, amelyik már anyanyelvi szinten használja, fogyasztja, termeli és alakítja az internetet: a ’80-as években születettek. Azok, akik – velem szemben – nem egy cyberpunk regény lapjain találkoztak először a nettel, hanem a gyerekszobát is behálózó digitális magzatburokban. Ez a fiatalkori szocializációs közeg befolyásol és meghatároz, beleépül a személyiség alapjaiba, az információszerzés és problémamegoldás összes létező szintjébe.

És mi mást csinálnának a képzőművészek egy ilyen agyondigitalizált és összedrótozott világban, mint hogy a rendelkezésükre álló elektronikus kütyük vizuális lehetőségeit tesztelik és bővítik. Nincs ebben semmi újdonság, Caravaggio a frissen felfedezett optikai lencsék nélkül nem tudta volna megfesteni tökéletesen a szentek piszkos talpait, az impresszionisták pedig sose vették volna észre a szénaboglyák lila árnyékait a szabadba kivihető – épp akkor bevezetett – tubusos festék nélkül. Egy kortárs művész ma természetszerűen használja a telefonját, notebookját, kameráját, ledképernyőjét, távvezérlőjét, időzítőjét, világítóját, érintkezőjét, kikapcsolóját és bekapcsolóját. Az elmentett talált fotóból és a saját felvételből mixel össze valamit a tabletjén rajzprogramjával, majd az alapján rajzol, fúr, farag, fest és vetít, a végeredményt pedig kiállítja a galériában, majd lefotózza ismét, a képet feltölti és megosztja, amit mindezek után más művészek töltenek le – hogy újra elölről induljon a képek ciklikus kannibalizmusa.

Camille Henrot: Grosse Fatigue
Camille Henrot: Grosse Fatigue

Camille Henrot 2013-ban nagy sikert futott be a Velencei Biennálén Grosse Fatigue című videójával. Akkoriban, mikor a széles szakmai közönséget elkezdte foglalkoztatni az új típusú digitális érzékenység. Henrot nem csinált mást, mint egymás után nyitotta meg gépe desktopján a különféle elmentett videócskákat, miközben egy narrátor-hang világteremtési mítoszokból összemixelt sorokat recitált a lüktető hip-hop alapra. Az antropológia iránt érdeklődő Henrot hosszú ideig gyűjtötte a mitologikus elemeket és a hozzájuk illeszthető képeket. Az eredmény egy delejes hangzású mítoszkompendium lett, egymásra nyíló videóablakokkal, villózó jelenetekkel: természettudományi múzeumban mutatott krokodilfog, afrikai testfestés, tojásról lefejtett héj, tudományos wikipedia térkép, laboratóriumi kutató, geometrikus csigaház, fiókokban osztályozott kitömött madarak stb. Egy folyamatos látványorgia, magasztos idézetekkel, de akadémikus konklúzió nélkül – mintha a neten szörföznénk és nyitnánk meg egymás után a vonatkozó mozgóképes fájlokat. Egyszerre beszél a világ teremtéséről és a befogadás pszichológiájáról.

Hasonlóan nyitogatta egymásra a mentális ablakokat – de láthatatlanul! – Kiss Adrian fekete totemoszlopa. Az objekt a Trafó Galéria 2015-ös Derengés című kiállításának a közepén magasodott. A szintetikus hálóval bevont fémkonstrukció Kiss folyamatosan építgetett motívumkészletéből származik. A bennem lakó művészettörténész elsőre a kubizmus vagy a konstruktivizmus szakfogalmaival próbálkozna, pedig Kissnek semmi köze a századeleji izmusokhoz, egy sokkal profánabb, mindenki által elérhető képbankból dolgozik: az internetes képállományból. Ott pedig ez a kubizáló fejszármazék nem egy művészeti forradalom öröksége, hanem a robotikáé és a hadiiparé. Egyrészről ott van a ’80-as években piacra dobott, japán képregénykultúrából merítő Transformers, illetve az agresszivitást megtestesítő amerikai lopakodó, az F-117 Nighthawk, ami az Öbölháború után vált közismertté. Utóbbi azért lett olyan szögletes, mert csak így válhatott láthatatlanná a radarhullámok előtt. A ’90-es évek óta, ha valaki agresszív-férfias gyilkológépet akar építeni, akkor ehhez a formakultúrához nyúl (rendszerint fekete színben!), legyen az a Batmobile vagy a Lamborghini Aventador.

Az internetes fotókkal azért óvatosan kell bánni! A digitális kép kifejezés egy nagy ernyőfogalom, ami számtalan algoritmust, technológiát és eljárásmódot foglal magába, a zsebben megbújó telefon jpeg fotóitól a blockbuster filmek CGI orgiájáig. Programozói mélységekbe nem kell lemenni ahhoz, hogy lássuk: a látványillúzió professzionálissá érett. Mind a nyomdatechnika, mind a képernyőfelbontás ijesztő tökéletességgel visszhangozza/mímeli kép formájában a minket körülvevő világot. A perfekcionizmus jót tesz az eladási mutatóknak, de irritálja a lázadó kedvű kreatívokat. A stock-fotó adatbázisok idióta kellemkedése árasztja el az internetet és a rosszul exponált saját fotók „felfilterezett”, dizájnos mása. A képhipszterek ebben a selymesre photoshoppolt világban pixeleket akarnak, a jpeg tömörítés zajos kontúrjait, az ízléstelen color blockingot, a vízözön előtti grafikus programok együgyű banalitását. Ahogy a 19. században William Morris visszatért a kézzel csapolt fa sorjás egyszerűségéhez, megundorodva a gyári esztergapad tucatbútoraitól, úgy térnek vissza a digitális képrombolók a 8 bites játékok nosztalgiájához és a webarchívumokból kibányászott leletek torzonborz szépségéhez. Az iPhone Korszak minimalista gyönyörébe belefáradt ínyencek újra felfedezik a ’90-es évek digitális esztétikumát, valamint a posztmodern játékos motívum- és színvilágát. Ekkor született meg a fotóátrajzoló iPhone applikációból, a Paint FX-ből az idegesítően vibráló paintfx.biz képgyűjteménye. Mintha egy elszabadult robot absztrakt expresszionista vásznakat kezdett volna festeni, árnyékolt pászmákkal, irritáló színekkel és tarka mintákkal. A weboldalt olyan posztinternetes fenegyerekek készítették, mint Tabor Robak, Parker Ito vagy Jon Rafman. Aki meg akarja érteni ennek az új digitális naivitásnak a rafinált esztétikumát, annak meg kell néznie egy LCD-tévés mozaikon futó, hipnotikus és szupergiccses Tabor Robak-animációt. De az is elég, ha vet egy pillantást Parker Ito webszájtjára, az oldalra zárt Times New Roman feliratokkal és a potyogó virágokkal.

paintfx.biz
paintfx.biz

A http://paintfx.biz már nem gyarapodik, de még mindig kincsesbánya. Az egyik nagy posztinternetes kiállításon, a pekingi Art Post-Interneten Aude Pariset például innen lopott fotókból készített papírmasé festményszobrokkal szerepelt. A bemutatóhoz készített katalógus már maga is egy posztinternetes geg-gyűjtemény: számozott PDF beépített ujjlenyomatokkal és idegesítő hajszálakkal. A végéhez csatolt kérdés-válasz fejezetben többen is beszéltek a posztinternetes művészet kettős értelmezéséről. „Először is – mondta Pariset – egy olyan általános helyzetet ír le, amelyben az internet befejezte az individuumok értelmének ‘megszállását’. Ez megváltoztatja a tudáshoz, az üzlethez és a kapcsolatokhoz való viszonyunkat, akár használjuk, akár nem (…). A ‘posztinternet’ a harmadik lépcső abban a változásban, amin a digitális technológia átment az utóbbi három évtizedben. Másrészről, a képzőművészetben olyan művészek tevékenységét írja körül, akik az említett paraméterek figyelembevételével dolgoznak. Sőt, tulajdonképpen azoknak a művészeknek egy meghatározott csoportját tömöríti, akik akkor léptek színre, amikor az internet kor elkerülhetetlen banalitása tudatosult.” Ez bizony igaz. A posztinternetes művészet – praktikusan – egy egyre táguló, de New Yorkból, Berlinből és Londonból induló hálózatot jelent, művészekkel, kurátorokkal, teoretikusokkal, galériásokkal és most már intézményi kiállításokkal. A két nagy bemutatóból az egyik a 2014-es Art Post-Internet volt Pekingben, a másik a Spekulációk Névtelen Anyagokról (Speculations on Anonymous Materials) című kiállítás 2013/2014-ben Kasselben. Az ezeken szereplő nevekből többé-kevésbé visszafejthető az a művésztábor, amelyet már a legprogresszívebb kisgalériák futtatnak világszerte.

paintfx.biz
paintfx.biz

De mielőtt elvesznénk az új típusú digitális archaizmus gyönyörében, egy pillantást kell vetnünk azokra a bizonyos „névtelen anyagokra”. A minket körülvevő technikai újítások ugyanis – elsőre úgy tűnik – mind egy irányba mutattak: az anyagtalanság felé. Csábító volt elhinni a súlytalanodást, mintha a kütyük egymás után kapcsolták volna ki a gravitációt körülöttünk. Míg mindent meghatározott a hardver–szoftver páros, addig a legadekvátabb biologizáló metafora az értelem–agy kettőse volt. De az internet leválasztotta a számítógépes eseményeket a PC-dobozról, a wifi adapter pedig fellőtte a súlytalan világűrbe. Pedig az internet üzemeltetéséhez gigantikus, légkondicionált szervervárosok kellenek és homlokukat törölgető izzadt munkások, akik kiássák az optikai kábel árkát az aszfalt alatt. Ahogy a posztinternetes klub egyik prominense, Katja Novitskova megjegyezte: „Ellentmondásosnak tűnhet, de az internet felfutása könnyen érthetővé tette, hogy minden faj, termék és műtárgy egy nagyon is materiális történeten keresztül testesül meg. A digitális képnek nem csak a mi figyelmünkre van szüksége a létezéshez, de a szén alapú üzemanyagra is, hiszen egy sor ritka ásványi anyagot kell kibányászni akár a legegyszerűbb okostelefon összeszereléséhez is”. Ez a posztinternetes tapasztalat másik oldala. A geekek fenegyereke, Simon Denny például nemcsak dotcom legendákat dolgoz fel, de tonnaszámra állítja ki a hardvereket és a nagyvállalati molinókat. Timur Si-Qin az Axe tusfürdőket szúrja fel egy szamurájkardra, hogy kicsoroghasson belőlük a színes-szagos zselé. Masszák, illatok, szappanok, szigetelők, műanyagok, félkész és késztermékek. A posztinternetes kor nem a digitális súlytalanság szférájába repített minket, hanem a későkapitalizmus kifogyhatatlan termékpalettájának kellős közepébe.

Katja Novitskova: The world today presents itself as highly complex
Katja Novitskova: The world today presents itself as highly complex

 

A cikket Rieder Gábor írta az Artlocator magazin 2015 szeptemberi számába.