Reflektív popzene Budapestről – Sophie M bemutatkozó interjú

[wpseo_breadcrumb]

A Sophie M a hazai underground zenei közeg új izgalmas szereplője. Á.D. és Z.P. duója több év közös zenélés után, most két számmal debütált. Jazz, soul, pop és RnB referenciákat fesztelenül keverve, a Sophie M zavarba ejtően kiforrott és stílusos zenét rögzített. A Mother Tounge és a Rem. párosát hallgatva, remélem, hogy nem kell sokat várnunk a D. és P. első lemezéig. 

Honnan indult a project? Milyen utat írtatok le az első két számotok megjelenéséig?

D.: A gimnáziumban barátkoztunk össze, és késbb egy szakra kerültünk egyetemen is. Ekkor még mindketten egész más jellegű zenét csináltunk, P.-nek volt egy indie-rock bandája és én klasszikus zenével foglalkoztam. Miután újra egymásra találtunk, egy bluesos vonalon elindulva kezdtünk el feldolgozásokat csinálni. 

D. P.-hez: Mikor kezdtünk el először írni mi is? 

P.: Mindketten töltöttünk egy-egy évet külföldön, D. Münchenben, én meg Berlinben. A német techno hatására elkezdtünk elektronikusabb irányba orientálódni. Én technós alapok készítésével kísérletezgettem, és egy évvel később, Pestre visszatérve, együtt is ezen a vonalon haladtunk tovább. Majd kb. egy éve kezdett el kikristályosodni a Sophie M projekt ötlete, amikor elkezdtünk RnB-s, pop-osabb témákat írni. 

D.: Mindkettőnknek elkezdett hiányozni az éneklés. Elkezdtünk soulosabb, érzelmesebb elemekhez nyúlni. A múltbéli élményeinkből merítve, stílusokat próbáltunk kombinálni, megújítani. 

Kérlek meséljetek a Mother Tounge-ról. Számomra ez a szám egy statement, egy olyan darab, amelynek érdemes közelebbről szemügyre venni a szövegét. Érdekes a címválasztás, különösképpen, hogy itthon gyakori dilemma a zenészek számára a nyelv kérdése. Magyarul vagy angolul? 

P.: Dióhéjban arról van szó, amit te is mondasz. Arról éneklünk, hogy miért is angolul van a szám, hogy miért a nyugat a minta zenéléskor. Felmerül a kérdés, hogy ha magyar előadóként angolul éneklünk, akkor mennyire próbálunk meg magyarok maradni?

D.: Nyilván mindenki „nyugatosodni” akar. A Mother Tounge egyfajta önkritika, komment, gondolat arról, hogy hova helyezhetjük magunkat kelet-európai kommersz zenét készítő emberekként. Én nem gondolom, hogy konkrétan üzenni szerettünk volna ezzel a számmal, csak talán elindítani egy beszélgetést, kérdést feltenni. 

Szerintetek lehet, illetve érdemes-e „nyugat” és „kelet” kategóriákról beszélni? Ha igen, ti hova tudnátok elhelyezni magatokat?

P.: Nem akarnám mindenképp meghatározni ezeket, mert nem tesz jót és már talán nem is lehet. Nem gondolom, hogy a nyugati minta mindenképp példaértékű, annak ellenére, hogy ez a két szám most pont arra mutat. Nem feltétlenül követnék olyan dolgokat, amelyekhez semmi közöm, mert én kelet-közép európai vagyok. Ugyanakkor, én is amerikai sportcipőt hordok, amerikai zenét hallgatok, nyugati sajtót fogyasztok és nyugat-európai irodalmat olvasok, ergo van közöm hozzá. Szerintem ezért nem lehet meghúzni a határt. Sokat beszélgettünk az „önkolonializálás” jelenségéről is emiatt. Abszolút foglalkoztat minket a téma, a Mother Tounge is ezekből a beszélgetésekből csapódott le. 

D.: Nehéz nem követni, hisz művészként nyugati befolyás alatt állunk. Kevés olyan előadó van, aki bevállalja azt, hogy kelet-európai kultúrára reflektál és akár visszanyúl a népzenéhez is. Habár erősen gondolkodunk ezen, mégis tartunk tőle kicsit, mert nehéz úgy hozzányúlni, hogy az jó legyen. 

P.: Ott van például Tomy Cash is. Kelet-európaiként, keleti-európai angol akcentussal rappel szürreális trap alapokra még szürreálisabb klipekben. 

D.: Érdekes megközelítés, hogy erősen rájátszik az „észtségére”, bármi is legyen az. 

Mesélnétek kicsit a Rem.-ről is?

D.: A Rem. egy személyesebb témát dolgoz fel. A szöveg itt kevésbé megkonstruált, a szám sokkal inkább belső hangulatokat ragad meg, dallamokra és hangszerekre fókuszálva.A szöveg szerintem sok húszas éveiben járó lány fiúkkal való élményeiről szólhat. A Rem. érzületekből, töredékekből áll, egyfajta lebegés, amit olyan foszlányok alkotnak, amiket jónak éreztünk az adott dallamra. P. elkapott egy gitárötletet, ami nagyon megfogta ezt a félig tudatos állapotot. Miután megvolt a dallam, már nem volt nehéz építkezni, ezzel szemben a Mother Tounge hónapokig íródott. 

P.: A gitártéma akkor jött, amikor lementünk Balatonra zenélni, a szöveg később íródott. Lehet, hogy túl sok David Lynchet néztem akkoriban, de az egész álomszerűség és légiesség nagyon könnyen jött a szám megírásakor. 

Milyen egyéb projektjeitek vannak?

D.: Elkezdtünk zenét szerezni a budapesti InSpirál kortárstánc társulat bemutatkozó darabjához. Megnyertek egy pályázatot, melynek keretében színpadra vihetik az első darabjukat, és ehhez saját zenét is szeretnének. Ez a munkánk más jellegű, de nagyon szeretünk dolgozni rajta. 

P.: Ambient fele sordódó, experimentális zenéről van szó, törzsi elemekkel gazdagítva. Ennek a zenének a szerzéskor sok olyan hangzást találtunk, amit átvettünk a Sophie M projektbe. A táncelőadás zenéje is Sophie M név alatt fog megjelenni. A jövőben szeretnénk több hasonló megbízással foglalkozni, hiszen minket nem feltétlenül csak az előadói produkció érdekel, hanem a tánc és színház is, ezért is gondolunk a Sophie M-re inkább  egy projektként, nem feltétlenül csak egy zenekarként. 

D: Igen, jelenleg az alkotás jobban izgat minket, mint az előadás. Folyamatosan szeretnénk zenélni, pörgésben maradni. Nem az élőzés a legfontosabb. Most szuggesztív, erős zenét készítünk, izgalmas dobhangzásokkal, ami inspirálja a táncosokat. Annak ellenére, hogy igazodnunk kell a koreográfiához és a koncepcióhoz, ez a tánczene nem csak profi táncosok számára lesz táncolható. 

Mik azok a nem zenei vagy nem feltétlenül művészeti ingerek, amelyek nagy hatással vannak rátok?

D.: Szociológia (haha). Amúgy viccet félretéve, komolyan fontos nem zenei információ a társadalom gondjai, kultúrák iránt való érdeklődés. 

P.: Bennem elválnak a művészeti ágak. Nagyon szeretem Farkas István festészetét, Lynch, vagy Godard filmjeit, de az ő alkotásaikból annyira sosem merítettem inspirációt a zenéléshez. Abszolút popkultúra fogyasztó vagyok, valószínűleg, Spotify-on is az RnB vagy a pop zene lenne a leggyakrabban játszott műfajom.

D.: Számomra a tánc az, ami ténylegesen átültethető a zenei érdeklődésembe. Nem csak a kortárs tánc, hanem bármiféle mozgás. Sokszor viszont hétköznapi szituációk, első kézből való dolgok adnak ihletet, például emberek, akiket az utcán látunk. Nem ritka, hogy az éjszaka külön-külön hazafele tartva, P. küld egy három soros szöveget, amit valamelyik Gólya előtti verekedés inspirált. Próbálunk figyelni, bármiből születhet egy ötlet. A saját budapesti közegünkre reflektálunk, odafigyelünk, kritikus szemmel nézünk rá. Nem akarunk magas lóról beszélni, mert szerintem ezek is csak divatok, de a készülő szövegeinkben is visszatér ez a frusztráció. 

P.: Én is ezért mondanám, hogy szociológia. Lehet, hogy furcsán vagy klisésen hangzik, de ez az, amit sokszor át tudunk ültetni a zenélésbe, talán azért is, mert ehhez jelenleg sokszor tudunk kapcsolódni. A két számunk jó példa. Az egyik egy szubjektív, személyes témát dolgoz fel, a másik pedig egy nagyobb buborékra reflektál, a magyar zenei közegre. Ezért is örülök annak, hogy egyszerre jöttek ki, mert szerintem jól kiegészítik egymást, többet adnak párban, mint külön-külön tudnának.  

Szólj hozzá!