Helyszín: Torula Művésztér, Győr
Időtartam: 2021.07.17. – 2021.08.14.
Fotókat készítette: Wertán Botond
Kiállító művészek: Bagi Attila, Dér Adrienn, Kárándi Mónika, Rózsa Luca Sára
A múlt vagy jövő képzeletbeli korrigálása, a kilépés esélyeinek latolgatása egyaránt lehet felmentés a jelenünkkel szemben, hiszen a múlt a jelen fényében megmásíthatatlan. Ez a folyamat azonban egyúttal az öndefiniálásnak, az identitásnak és az önreflexiónak is fikciós, ám nélkülözhetetlen eleme. A „bárcsak megint ott lennék” vagy a „ha tehetném, akkor” kezdetű mondatok, mindig a képtelenség biztos tudatában, ezáltal minden következményt nélkülözve hangzanak el.
Ám gondoljunk csak bele: hogyan venné ki magát, ha egyszer ezek a reflex-szerű, így talán kevésbé átgondolt óhajaink egy csapásra valóra válnának? S a korábban megélt eseményeket újraélve megváltoztathatnánk a jelenünket, vagy akár a jövőbeli vízióinkért felelősséget vállalva előre röptethetnénk magunkat az időben. Vajon sikerülne harmóniát teremtenünk saját magunkkal és a környezetünkkel, ha minden igaznak vélt elképzelésünk a múlttal, vagy a jövővel kapcsolatban egyszeriben testet öltene? Vagy ismét egy újabb olyan döntéssel kéne szembenéznünk, amit aztán új vágyak írnak felül?
A képzőművészet az ilyen elvágyódások és újrapozicionálások eszközeként hosszú múltra tekint vissza. A 21. század művészeti hangjai pedig egyre hangosabban harsogják ez irányú kilépési szándékukat. A felemelő az effajta vizuális reakcióban az, hogy következmények továbbra sincsenek, „a beállítások” megváltoztatásának potenciális kimenetelét viszont konkrétabban át lehet élni.
Megnyitószöveg: Margl Ferenc
“Are you sure you want to reset?
Amikor először olvastam a kiállítás címét, elsőként egy brit sitcom jutott eszembe róla, az IT Crowd – az internet szerint idehaza Kockafejek néven futott – amelyben a főszereplők egy vállalat informatikai osztályán dolgoztak. Szinte az összes részben elsütött gag volt, hogy a hozzájuk IT problémával forduló laikusoknak rögtön nekiszegezték a kérdést, hogy próbálták-e már kikapcsolni, majd ismét bekapcsolni a készüléket. Spoiler alert: rendszerint ez megoldotta a problémát.
Az életben, karrierben is sokszor halljuk, hogy újra lehet kezdeni, lehet váltani, változtatni: kezdd újra, költözz ki, költözz haza, képezd át magad, sosem késő, life-long-learning.
Van viszont, amikor nem nyílik, nem nyílhat erre lehetőség. Válthatsz karriert, de nincs az életben egy autosave, ahonnan újrapróbálkozhatsz, és könnyebb lesz minden, mert már tudod melyik ajtó mögött van a kincs, hogy érdemes bevenni egy kanyart vagy épp mi a helyes válasz egy sorsdöntő kérdésre.
Sajnos a gépeken túli vagy épp inneni világban nem annyira működik egy ilyen kényszerített újraindítást, nincs tabula rasa, mindannyian egy örökmozgó – hol halkan, hol zajosabban – duruzsoló gépezet alkatrészei vagyunk. Az idő sajnos irreverzibilis és ahogy Elton John magyar hangjaként Szulák Andrea énekli: az élet az úr.
Kicsit elkanyarodva a popkultúrától felsejlik még az egyetemi évekből a német romantika felől egy idézet, lehet, hogy Schillertől, talán valamelyik Schlegelnél volt ez, de az is lehet, hogy Novalis írt ilyesmit: “A történelem óráját két ütés között kell megjavítani.” Szóval jó magyarosan szólva, nem hogy rezetelni nem lehet, de még egy pauzét sem tudunk nyomni.
Sajnos csalódást kell okoznom azoknak, akik azzal számoltak, hogy valamiféle laudáció fog elhangzani a művészek irányába, vagy hogy egy zanzásított műelemzés keretein belül arról beszélek majd, hogy miként fejlődött az anyaghasználatuk, színválasztásuk, hogy értek meg és össze a műveikben évek óta meglévő szimbólumok.
Nem beszélnék külön-külön a művekről, de még csak a művészekről sem, mivel ez, amit látunk egy koherens egész. Magam ellen beszélve, de azt mondhatom, hogy néha segít egy kiállításnak, ha nincs kurátora, hanem sokévnyi közös műtermezés, szakmai összhang, ismerősi viszonyok, sőt barátságok segítik és szavatolják a kiállítás egységet. Az a szoros kapcsolat, ami Adri, Atosz, Móni és Luca között van a garancia arra, hogy itt ma valami jót látunk.
De mit is látunk? Özönvizeket, felperzselt földet, katasztrófák okán otthagyott töredékeket. Törmelékekbe botlunk, kint felejtett nyugágy helyett egy elejtette dinnye néz szembe velünk, az egyszerhasználatos nylonzacskó pedig mostantól már amúgyis igazi korlenyomatnak számít, hála a törvényi fejleményeknek. Mementókba botlunk itt a kiállításon, amelyek az ember egykori jelenlétére utalnak, de emellett burjánzó természetet is látunk, utat tör magának, megtelepszik a résekben, szép lassan szétfeszíti azokat, betüremkedik, visszaköveteli a teret. Kileng a képzeletbeli inga, és robogunk a szélsőségek felé: talpunk alatt a szikkadt dűnék, de a távolban még vagy már egy özönvíz pusztít; összeér a művészet és a szép lassan jelenné váló közeljövő. Győri példákkal élve: lesznek napok, amikor száraz lábbal, a Rába-medren keresztül sétálhatunk a Radó szigetre, de olyan is lesz majd jó párszor, hogy halmozhatjuk a homokzsákokat Újvárostól-Bácsáig és tovább mindkét irányba. Már ha lesz rá időnk. Nyugat-Németországban, Belgiumban és Hollandiában sajnos esélyük sem volt erre a hét elején. A híradó képei kísértetiesen hasonlítanak egy-egy itt látható jelenetre.
Egyszer minden véget ér, és most egy olyan történelmi pillanatban vagyunk – a történelem esetében a pillanat az években, évtizedekben mérhető – hogy még talán tehetünk azért, hogy csak bizonyos dolgok érjenek véget, jelesül, hogy mi mint emberiség ne. Olyannyira minden véget ér egyszer, hogy ma este 8-tól adja az RTL Klub a Barátok közt befejező részét. Mi ez, ha nem egy új világ előszele?
Egy gondolat erejéig – zárásképpen – visszakanyarodnék az IT világába. Egy újraindítás előtt egy magára valamit is adó – értsd felhasználóbarát – termék figyelmeztet minket arra, hogy a nem mentett dolgok visszafordíthatatlanul elvesznek. Már tudvalevő, hogy történelmi jelentőségű újraindításra készülünk, így máris látszik egy jelentős feladat a jövőre nézvést: mindenki mentse, ami menthető. Például ezt a kiállítást, aminek okán ma itt összegyűltünk.
A kiállítást ezennel megnyitom.”