Szerző: Szilágyi Róza Tekla
Új év, új élet. Január elseje óta patakokban öntöm magamból az újévi fogadalmakat: több könyv, több film. Idén meglovagolom az információs társadalom cunamiját, sőt, eggyé válok vele. Több színház, több mozgás, több nyugodt perc az információáram befogadására. Idén többször sétálok nagyot a kutyával és végre megveszem az első igazi téli cipőm. Idén megnézek minden kiállítást. Még több megnyitóra megyek el, mint tavaly. Vagy inkább kevesebbre. Sőt, elvetem a súlykot: mi lenne, ha egyáltalán nem mennék el egyetlen kiállításra sem?
Lemaradnék a megnyitók műanyag- és üvegpoharakban prezentált borairól, a Capa Központ Madonna koncerteket idéző vernissage-tömegeiről, a Ludwig pacsulifelhőiről, a Trapéz mennyeien finom DIP-jeiről. De vajon lemaradnék-e a művészetről?
Vajon mindent élőben kell látnom? Kérdéses, hogy kevesebbet tudnék-e a hazai kortárs művészeti szcéna történéseiről és friss műremekeiről, ha csupán a galériák Facebook oldalain megjelenő eseményfotókból és kiállításenteriőrökből táplálkoznék. Kevesebbet érne az én élményem, hogyha a kortárs művészetet is a művészettörténész-képzés metódusa, a képek habzsolását segítő online és könyvbeli reprodukciókból ismerném? Ha Tasnádi József Joyride-ja hirtelen egy fiókba kerülne Francis Bacon Tanulmány Velázquez X. Ince pápa portréjához című munkájával. Mindkettőt szeretem – bár a jó művészettörténésznek nincs ízlése, hallottam már többször -, de egyikkel sem tartózkodtam egy galériatérben. Egyiket sem láttam a saját szememmel, csupán egy másik művészetkedvelő lencséjén keresztül.
Érték- és teljesítményorientált világunkban hamar felmerül a kérdés: miben rejlik a művészet értéke? Egyenlő-e azzal, hogy a műtárgy teljesíti az elvárásaimat – hiszen naív lennék azt feltételezni, hogy elvárások nélkül érkezem egy kiállításra. (Vagyis bocsánat, mától ez talán úgy helyes: nyitok ki egy új böngésző-ablakot.) A saját szememmel, teljes valójukban látott műalkotások eredetisége adná a művészettől elvárt élmény-faktor jelentős százalékát avagy ez az eredetiség-tényező kiiktatható?
Az interneten nem kell sorbaállnom, a megkedvelt alkotás egy képmentés következtében pillanatok alatt a számítógépem memóriájában landol, így az enyémre már nincs is szükség. Viszont itthon az íróasztalomnál nem is készülnek rólam túlszaturált és jólöltözött képek a Gallery People instagram közösségi oldalára. Sebaj, az új profilképet elengedem, örülök az azonnal osztályozható és rendszerezhető tudáselsajátítás lehetőségének.
Az interneten nem látom a textúrák és faktúrák játékát, nem mindig lehetek biztos abban, hogy én vagyok vajon magasabb vagy a szobor, sőt Pierre Huyghe méheinek zümmögését sem hallom, mikor az Untilled képeit nézegetem. Ha az interneten pótolom a kimaradt személyes élményt, akkor nem lesz tele a fiókom kiállítási handoutokkal és kevesebbet költök a múzeumshopokban. Lehet, hogy így idén tényleg megveszem az első igazi téli cipőm?
Azt mondják, egy idegen szóval minél többször találkozik az ember, annál mélyebben ivódik bele az adott idegen-nyelvi szókészletébe. Ez talán így van a műalkotásokkal is. Minél többször találkozom valamivel, annál inkább “beleég a retinámba”. A kérdés csak az, hogy a nagy találkozásnak feltétlenül a kiállítótérben kell megtörténnie avagy elég, hogyha az ember időt és energiát rászánva nekiindul az internet és a sokszor poros könyvespolcok felfedezésének?