Mérlegelés

Interjú Molnár Judit Lillával

Tervezett véletlen @ Budapest Galéria
Kurátor: Erőss Nikolett

Molnár Judit Lilla 2021-es Tervezett véletlen című, Budapest Galériában megrendezett kiállítása kapcsán felidéztük azokat a témákat, melyek az alkotót az utóbbi időszakban foglalkoztatták. Bizonyos kérdések esetében a művész több választ is adott, ami a kiállítás belső logikájára való utalásként értelmezhető, valamint arra is, hogy mondanivalóinkban mindig lehetnek – a szabadság reményével kecsegtető – variációk.

Tayler Patrick Nicholas: A véletlen, a játék, az irányított és a szabad asszociáció kulcsfogalmakként emelkednek ki a legutóbbi kiállításod kapcsán. Az utóbbi években is mintha e fogalmak metszetében kerested volna műveid gondolati alapját.

Molnár Judit Lilla: Ezeket a fogalmakat csak az utóbbi években tudatosítottam magamban, korábban csak önkéntelenül használtam őket. Egyszerűen így működik az agyam, amikor alkotok. Már az egyetemi éveim alatt is figyeltem arra, hogy legyen valami felfejthető üzenet a munkáim mögött. Bár fontos volt számomra az esztétikum, mindig a mű mögött meghúzódó koncepció, a vizualitás felhasználásával történő új értelemzési struktúrák létrehozása érdekelt, és érdekel ma is. Azonban a klasszikusnak mondható konceptuális művészeti attitűdtől eltérően, nem a fogalmiság motivál, hanem a világ empirikus hatásainak leképezése. Általában saját élményeim inspirálnak és ezekhez találok konceptuális kapcsolódási pontokat. Főként a gyermekkor tárgyi világából emelek át elemeket, hogy sajátos konstellációba helyezve őket teret engedjek új, irányított, de mégsem zárt értelmezési lehetőségek számára.

TPN: A kiállítás sokáig zárva tartott a pandémia miatt. Formálódott időközben, hogy mit jelent számodra?

MJL: Valóban, a pandémiás helyzet miatt jó eséllyel pályázhatok a Budapest Galéria leghosszabban álló – még ha nem is látogatható – kiállítása címre. Ugyanis a múzeumok bezárásáról szóló járványügyi rendelet egy héttel a tervezett novemberi megnyitó előtt, a kiállítás installálásának napján született. Az a kiállítás pedig, ami akkor felépült nem teljesen ugyanaz, mint ami végül egy félévvel később megnyílt. Bár az alapkoncepció megegyezett, a rendelkezésünkre álló időt Erőss Nikolett-tel, a kiállítás kurátorával és Farkas Benedekkel, az éppen a galériában segédkező gyakornokkal a kiállítás finomítására használtuk fel. Azt viszont nem lehetett előre látni, hogy pontosan mennyi idő áll még a rendelkezésünkre a nyitásig, ezért folyamatosan újraterveztünk. Eközben mindig adódott egy-egy plusz elem vagy kapcsolódó tartalom, amelyek vagy a fizikális térben vagy a galéria közösségi oldalain jelentek meg, újabb és újabb rétegeket képezve a kiállításon.
A tárlat bennem is sokat formálódott, a kiinduló gondolataim kezdtek elhalványulni az egész kiállítást átölelő értelmező játékkal szemben. A végső állapottal kapcsolatban pedig egyszerre éreztem egy számomra szokatlan „körbeértség” érzést és hiányt. Ez utóbbi részben az előbbiből fakadt, vagyis, hogy annyira kerekké vált bennem a koncepció és a megvalósítás, hogy már-már kerestem, hol találok benne egy kis kizökkenést. Fél év alatt kissé hozzászoktam a kiállításhoz, ráadásul a megnyitó dátumának kitolódásával a lezárás katarzisa is sokat váratott magára, így végül szinte teljesen eltompult.

TPN: Munkáidban gyakran a korosztályodat érintő társadalmi kérdésekre reagálsz. A művészet számodra inkább javaslatokat fogalmaz meg vagy problémákat tesz láthatóvá? Mit jelent számodra ebben az összefüggésrendszerben az emberi sors megközelítése?

MJL: Számomra a művészet nem a válaszadás, hanem a kérdésfelvetés terepe. Nem gondolom, hogy lennének jó megoldásaim a generációmat érintő nehézségekre, kihívásokra, hacsak az nem számít annak, hogy érvényt adok a súlyuknak. Azzal, hogy munkáimban ezekre a helyzetekre fókuszálok, igyekszem láthatóvá tenni, hogy bár sok esetben az emberi pszichén keresztül törnek maguknak utat, ezek a problémák egyáltalán nem egyediek, össztársadalmi szinten gyökereznek. Ezért az individualizáció korában fontosnak tartom, hogy olyan kérdések legyenek szem előtt, amelyek megmutatják, hogy az egyéni sorsok a közös tapasztalatok révén valójában mennyire összeérnek.

TPN: A kiállításon szereplő három intellect egy-egy rajz is kiegészíti. Mi a viszony a kettő között?
(Frissíts az alternatív válasz eléréséért!)

TPN: Mit jelent számodra a tervezés folyamatában a rajz, a manualitás? Összefügg ez a a kiállítás címében megjelenő „tervezett véletlen” kifejezéssel is?

MJL: Magát a kifejezést egy kis módosítással a játékeleméletből emeltük át, de ez a fogalmi kapcsolódás nem csak a kiállítás koncepciójára, hanem a saját alkotói metódusomra is nagyon igaz. Általában, ha valami összeáll a fejemben, azt egyből leskiccelem, a vázlatolás során pedig elég hamar kialakul a végleges ötlet, amihez általában a kivitelezés során is tartom magam. Ennek ellenére egyáltalán nem ritka, hogy bizonyos dolgok a véletlen vagy az anyag nem várt tulajdonságai miatt kerülnek bele a munkába. A tervezettség és a véletlen közötti libikókajáték azonban sokkal inkább az értelmezési lehetőségekre igaz, mintsem magára a formára. A rajzolás számomra egy hibrid cselekvés, egyrészt olyan, mintha általa képileg gondolkodnék, ugyanis szavak, mondatok feljegyzése helyett jobban szeretek valamit lerajzolni, leskiccelni, nem figyelve a pontosságra vagy az esztétikumra. Másrészt viszont nagyon is szeretek elveszni a technika manualitásában és monotonitásában.

TPN: A Budapest Galériában megrendezett kiállítás vezérfonala az interpretáció kérdése. Hogyan viszonyulsz a művészetértelmezés nyelvi feltételeihez? Hogyan próbálod megszólítani, bevonni, összekavarni a nézőt?

MJL: Nálam valahogy kezdettől fogva összekapcsolódott a képzőművészet értelmezése a nyelvi, pontosabban fogalmazva a szöveges értelmezéssel. Eddig szinte kivétel nélkül minden munkám műleírás kíséretében került kiállításra. Viszont, mivel szeretek szinte minden részletnek jelentőséget adni, és ezt a néző tudtára is igyekszem hozni, sokszor estem abba a hibába, hogy a szövegeim túlságosan is hosszúak és leíróak lettek, nem adtak elég teret a befogadó saját interpretációinak. A legutóbbi kiállításomon ezt próbáltam meg kiküszöbölni azzal, hogy különbontottam a művek egyes rétegeit, ráadásul nem csak a saját értelmezéseimet használtam fel, hanem Nikolett és Beni írásait is. A néző ezekből szemezgethet a véletlen bevonásával a kiállítótérben felkínált játékok segítségével, vagy azokat megkerülve teljesen szabadon. Ezekkel a játékokkal, illetve azzal, hogy a folyosón ők is megírhatták a saját értelmezésüket, igyekeztem a látogatókat bevonni a művekről szóló diskurzusba.

TPN: A kiállítás összekapcsolódik a doktoris tanulmányaiddal? A művészetednek vannak szöveges forrásai is, vagy inkább a mindennapi életből táplálkoznak?

MJL: Természetesen vannak szövegek, amelyek befolyással vannak a művészetemre, de ha őszinte akarok lenni, valójában ezek is azért gyakorolnak rám hatást, mert valami olyat fogalmaznak meg, ami már korábban szembejött velem a mindennapi életben. Azokra az írásokara tudok rákapcsolódni, amik eleve olyan témákkal foglalkoznak, amelyeken magamtól is gondolkodom. A doktori kutatásom központi elemét képező interpretáció kérdése is ilyen. Előbb volt meg a gyakorlati tapasztalata a problémakörnek és utána kezdtem szövegesen elmélyülni benne. Tehát nem az történt, hogy unalmamban Gadamert olvasgatva ráeszméltem, hogy de szép is ez a hermeneutika, hanem éppen ellenkezőleg: a jelenségnek mentem utána. A kiállítás pedig jó terepet adott arra, hogy a művészeti gyakorlatban is kísérletezzek a témával, főleg így, hogy végül a vártnál több idő állt a rendelkezésemre.

TPN: Mi a következő lépés számodra?
(Frissíts az alternatív válasz eléréséért!)