Még egy sor medve…

Vető Orsolya Lia írása

Gondolatok Tayler Patrick Dolce-sorozatáról [1]

Portré, tájkép, csendélet – Tayler Patrick ezekben a klasszikus műfajokban alkot. Úriemberként tiszteli a festészet hagyományait, remekül kiismeri magát az olajfesték és a vászon által meghatározott technikai feltételek között. Kivétel nélkül látvány után dolgozik. Modelljeinek igyekszik otthonos közeget teremteni műtermében, kedvesen elbeszélget velük, érdeklődik hogylétük felől, így alkotói folyamatába természetes módon szövődik bele a figyelem és a figyelmesség kettőse. Amikor nagy látószögű plein airt fest, széles, szellős mozdulatokkal hordja fel a rétegeket az alapra, kihasználva, hogy kinyújtózhat, akár a faágak és a rétek. Ha azonban parkok mikrokozmoszát szeretné megörökíteni, ecsetvonásait is a formára nyírt sövényekhez igazítja, a szabad gesztusokat a rendezett környezethez szelídíti. Ezzel a festői empátiával fordul legfrissebb munkái – a Dolce-sorozat – esetében az egyszerű tárgyak felé is, melyekből aztán beállításokat épít. Kis univerzumokat, melyeknek minden apró szereplője egyformán fontos számára. Simogató mozdulatokkal festi meg gyermekkori játékait és gusztusos csúcsfényekkel beborítva jeleníti meg a modellként választott sütemények marcipános felszínét. Tulajdonképpen mindegy is, hogy mi az ábrázolás tárgya, a festészeti folyamat során végül mindegyik kép portrévá vagy pontosabban életképpé változik át.

Taylernél a látvány megfigyelésén keresztül ugyanis egy sokszor szinte a rajongásig fokozódó odaadás aktivizálódik, ami által a képek minden egyes eleme lélekkel telítődik. A csendéletek kompozícióin gyakran párba rendezett édességek olykor békésen diskurálnak egymással, máskor karöltve menekülnek egy fenyegető motívum elől a puha pillecukrok vagy a vidám mintákkal ellátott gyermekágyneműk világába. A lágy plédekkel, csipkés tortapapírokkal, tarka konyharuhákkal és kiskamaszoknak szóló poszterekkel bélelt képterek színpadain bármi megtörténhet. Plüss Suzuki Swift hajt a játékmalacok földjére. A katonás rendbe állított csokimikulások és -hóemberek elé még egy sor medve kerül. A tekintetek megsokszorozódnak és máris egy csoportkép kellős közepébe csöppenünk. Krémek, zselék és mázak csúszkálnak a fóliák, celofánok és díszes szalvéták felületén. Egy gumimaci kacéran kikacsint a habok közül. A káprázat pillanata elnyúlik, és a néző átengedi magát az érzetek tömkelegén keresztül felsejlő és kibomló, nosztalgikus narratíváknak. A gyerekszoba intimitása egy kollektív emlékként tárul fel.

A művész egy privát múzeum tanulmányozására, egy titkokkal és személyes vonatkozásokkal átszőtt gyűjtemény feltérképezésére hívja a befogadót. A tárgyegyüttesek elrendezése azonban cseppet sem a hagyományos múzeumok installációs struktúráit, felvilágosodás kori osztályozási sémáit ismétli. Sokkal inkább köthető a wunderkammerek – azaz a 16-17. századi földrajzi felfedezések és a természettudományos érdeklődés nyomán létrejött gyűjtemények saját korukban jellemző bemutatási módjának – esztétikájához. Ahogy a csodakamrák esetében a felhalmozott különleges tárgyak szimbólumok és vizuális asszociációk mentén alakuló kapcsolódási pontjait keresték, úgy Taylernél is egy szubjektív képzettársításokon és formai összecsengéseken alapuló eljárás alkalmazásáról beszélhetünk. A művész tehát egyben gyűjtő is, aki saját látásmódját is kifejezi egyedi kollekcióján keresztül. A kiválasztott objektumokból készített beállítások azonban természetesen nem csupán az önreprezentáció eszközeiként értelmezhetőek, hanem az egyén által megtapasztalt világ teljességének miniatűr méretben való újrateremtésének vágyát is megjelenítik.

Környezetünk és az emberi kapcsolatok mintázatainak felismerésén túl e képciklusban elmerülve az észlelés mozzanatai, a látvány percepciójának folyamata és a gondolkodás dinamikái is újraélhetőek. A mellérendelő, kollázsszerű kompozíciók mintegy allegóriái az elme zabolátlanságának és szerteágazó, labirintusszerű, zárványokkal teli útvonalainak. A retorikai fogások előre eltervezett linearitásával szemben itt verbalitást megelőző állapotot idéző, mikroszisztémák egymásba kapaszkodásából épülő, antihierarchikus rendszerek keletkeznek. A művész mégis kiaknázza a festészeti nyelvezet azon stratégiáit, melyekkel finom hangsúlyokat helyezhet el a képmezőkön belül. Gyakran a legszerényebb, a legparányibb vagy éppen a legkevésbé kifinomult tárgyakat mutatja be vágyott és értékes dolgokként. E kiemelések azonban Taylernél sosem történnek tolakodó módon. A hajtűkanyarok bejárására kényszerített nézői tekintet maga választhat fókuszpontokat, a látás – és általában véve az érzékelés – alapvetően demokratikus működésének megfelelően.

Egyúttal e festménysorozatnak a társadalom infantilizálódására építő, fogyasztást serkentő dizájn felmutatása is szerves részévé válik. A fagyiszínekkel, kerekded formákkal, nagy szemekkel és bolyhos anyagokkal könnyen kiválható gyermeki lelkesedést kihasználó termékek beépülnek a képi összetevők közé. Az állati zselatinból kotyvasztott alaktalan kis figurák Jelly Babies fedőnéven és a csomagoláson ízenként különböző cuki fiktív karakterekként ábrázolva máris képesek bizalmat kelteni. Az olcsó, fröccsöntött műanyag babafejekre pingált sematikus arcokban szimpatikus játszópajtásokat látunk, az üzletek polcain sorakozó pompás desszertek, a cizellált fondantkabátok, a színátmenetes kávékülönlegességek pedig – egyfajta kortárs népművészet megtestesítőiként – szinte tiszteletet vagy legalábbis csodálatot ébresztenek bennünk. Tayler képi motívumai – főként ma, a zero waste és a teljes értékű táplálkozás korában, illetve egy ökológiai katasztrófa jóslatának árnyékában – egy, a szükségesen messze túlmutató, hedonizmusba hajló jólét rekvizitumai. Megidézik a mértéktelen édességhabzsolás utáni cukorsokkot, de az újgazdag társadalom tárgyak általi elbűvöltségét is. Fordulatokkal teli meséket mondanak e jelenségek abszurditásáról, mégsem állíthatjuk, hogy direkt kritikát sugallnának.

Az akkumuláció, azaz a halmozás – mint a pop arton keresztül talán mindenki által ismert alkotói eljárás – ugyanis változatos üzeneteket hordozhat. Umberto Eco A lista mámora című kötetében azt írja, hogy a tömegkultúra és -média célja gyakran: „…nemcsak egyetlen lenyűgöző képet bemutatni, hanem sokat, nagyon sokat, az érzéki impulzusok kimeríthetetlen sokaságával elárasztani a nézőt, ahogyan egykor a hatalmasságok aggatták magukra ékszerek egész füzéreit, vagy ahogy bizonyos amerikai éttermekben belépéskor fizet az ember egy összeget, s aztán tetszése szerint válogathat magának a gigantikus svédasztalról”.[2] Az efféle szemfényvesztés lehet tehát az ünnep, a gazdagság és az abból fakadó szabadság kifejezője is, de az említett jelenséggel rokonítható az ismétlés is, mely sok esetben a jelentéskioltás eszközeként értelmezhető. Míg Andreas Gursky 99 cent című ikonikus fotóján az áruházi polcok és a termékek végtelen sorainak repetitív struktúrái a semlegesség irányába tolható geometrikus festészet referenciáival kacérkodnak, úgy Tayler nagyobb volumenű munkáinak képi elemei egy barokkosabb miliőben dúskálnak. A képtérben sűrűsödő, tautologikusan egymásra rakódó komponensek szinte ornamensekként viselkedve, tárgyi funkcióik burkát levetve válnak a kvázi absztrakt kulimász részévé.

Mindezt összevetve: a Dolce-sorozat alapvonása a játékosság, mind szellemi, mind festészettechnikai értelemben. A kompozíciók által megelevenednek a gyermekkori babaházak és építőkockák adta határtalan lehetőségek, valamint a – talán soha be nem teljesülő – felnőtté válás regresszív pillanatai. A képeken szereplő motívumok szerteágazó intellektuális vonatkozásait a festészet örök nyelvezete oldja fel. A csendélet műfaja a személyes megközelítés bensőséges hangulatán keresztül aktivizálódik.

Még egy sor medve…
Damjanich János Múzeum, Szolnok
2022. 06. 25. – 08. 07.
Kurátor: Képiró Ágnes

2022. július 4. 16:00 | a Még egy sor medve... című katalógus bemutatója
2022. augusztus 4. 16:00 | finisszázs – tárlatvezetés

[1] A szöveg Tayler Patrick, a szolnoki Damjanich János Múzeumban 2022. 06. 25. és 08. 07. között megrendezett, Még egy sor medve… című kiállítása és azonos címmel megjelenő katalógusa kapcsán született. A kiállítás kurátora Képiró Ágnes.

[2] Eco, Umberto: A lista mámora. Európa, Budapest, 2009. 353.

Borítókép:
Tayler Patrick: Haribói vénusz, 2021, olaj, vászon, 60 × 100 cm
Szluka Balázs gyűjteménye
Fotó a művész jóvoltából