Temetik a világot a biennálé művészei. A törékeny egyensúlynak már nyoma sincs, az emberiség felzabálta, beszennyezte és leigázta az anyaföldet. Szorgos robotkarok takarítják az emberiség létezésének maradékait. A vízkészletek elfogytak, a jégtáblák elolvadtak és mi itt állunk és belefulladunk a pet palackokba szelfizés közben. Az 58. Velencei Biennálé címét és kulcsmondatát – May you live in interesting times – egy fiktív kínai közmondás ihlette. A kijelentés konnotációs mezejében elsőként a jelenkori társadalom konfliktusait, a globális gazdaság kríziseit és a környezetünkért való meggyőző társadalmi, politikai felelősségvállalás hiányát találhatjuk. A valóság azonban ennél is bonyolultabb. Több művész és ország pavilonja is a die-ennial hangulat fokozása helyett a múlt és a jelen kapcsolatát, egymásra utaltságát, folytonosságát emeli ki. Ahogyan a biennálé elnöke, Paolo Baratta is megemlíti az esemény katalógusában, az emberi történelem egészét próbálják vizsgálni, kiutakat, a továbblépés lehetséges irányait teszik górcső alá. A társadalom valóságtudata rajzolódik ki a megmutatott mikrotörténetekből, történelmi analógiákból.
Az idei a biennálé főkurátora Ralph Rugoff, a londoni Hayward Gallery igazgatója. Az általa kiválasztott művészek munkái láthatók mind a Giardini fő pavilonjában, mind az Arsenale hatalmas tereiben. A résztvevő országok pavilonjai között bóklászva már messziről látható a gomolygó, füstszerű hatalmas vízpárafelhő, amely a fő pavilon tetejéből árad, utalva a párizsi Notre-Dame-béli tűzvészre. Amint belépünk a fő pavilonba, első felütésként Antoine Catala “lélegző” pasztelltáblái fogadnak, amelyeken megnyugtató, csitító szövegeket olvashatunk, mint “Everything is ok”, “Do not worry” és hasonlók. A feliratok csak bizonyos időközönként láthatóak, mikor a vékony textil anyag mögül kiszippantják a levegőt és az ráfeszül a keretre, így a betűk domborulata nyomot hagy az anyagon. A témára többen egy új világ, egy alternatív tér létrehozásának gondolatkísérletével reagálnak.
Alex Da Corte The Decorated Shed című élénk plüss borítású szobája és terepasztala, Ad Minoliti metafizikai festményei és tárgyai, a thaiföldi Korakrit Arunanondchai munkái az installáció, video és performance között ingáznak, mindkét helyszínen egy post-natural fénylő, zajos világot teremtve a valóság és fikció kifürkészhetetlen összemosódásával.
A legtraumatizálóbb munkák a jelenkort legélesebben kritizáló művészek nevéhez fűződnek: Dominique Gonzales-Fortster és Joi Bittle erősen patetikus diorámája egy, a világégés utáni pillanatfelvétel. Az indiai Shilpa Gupta önműködő, agresszívan becsapódó kapuja minden becsukódásnál nyomot hagy a galéria falán. Szintén ide sorolandók Teresa Margolles golyónyomokkal és szögesdróttal teli betonfala, Jon Rafman mélyen disztópikus video munkái vagy a kínai művész kollaboráció, Sun Yuang és Peng Yu közös alkotása, a Can’t Help Myself, amely egy plexilapokkal elzárt térben lévő, lapátban végződő nagyméretű robotkar. A robot szinte agresszív mozdulatokkal takarít (?) egy sötét vöröses barnás folyadékot, de sosem tudja befejezni.
A gazdasági és technológiai fejlődés hatásain, a történelem alakulásán túl az idei biennálén hangsúlyos szerepet kapott az afro-amerikai művészet, a szokásostól eltérően oly módon, hogy a szegregáció, elnyomás és rabszolgaság traumái helyett, a fekete kultúra széles spektruma került bemutatásra. Az aktivista szellemiségű Zanele Muholi csodálatos önarckép fotósorozata, a női egyenjogúság és önmagunk teljes elfogadásának tételeit fogalmazza meg. Kahlil Joseph BLCKNWS című fiktív TV csatornája, amelynek célja, hogy szakítson a tradicionális hírközlés és tévés hagyományokkal, feloldja a tátongó szakadékot magas és alacsony művészet között. A már fiatalon hatalmas sikert befutott nigériai származású Njideka Akunyii Crosby hol szuggesztív portrékat fest fekete festékkel fekete alapra, hol érzékeny és sokrétű enteriőröket. Nagyméretű vásznain a fotomontázsszerű részletek a múlt és a jövő motívumaiként egyesülnek.
Ryoji Ikeda a japán zeneszerző és képzőművész munkája a kiállítás tereinek egyik összekötő folyosójaként is funkcionál. A tér minden felületét tükörfényű hófehér anyag borítja, amelyet a plafonon sorakozó fehér neon rudak fénye világít meg és tesz éterivé. A földöntúli hangulat a teljes sötétség megélésének megfordításaként is értelmezhető, egyben a kiállítás egyik leglíraibb pontja.
(Folytatás hamarosan)
