LavaNest – Gallov Péter egyéni kiállítása
2021. 06. 10-27.
Helyszín: PINCE
Fényképek: Gyuricza Mátyás
Megnyitószöveg: Tayler Patrick
…Gyógyulni miközben a kiragadott délutáni zörejeket, a napfény illatos szétömlését néma fegyverré csiszolja az idő. A küldetések zajos közege az edzett, megmunkált tárgyakban konzerválódik. Zárak csendje hallgat a dolgok belsejében, pincemély megérzéseken keresztül kúsznak elő az acélosabb elhatározások. Kattanással fordulnak el a korábban félretett gondolatok, és valahogyan minden a helyére kerül, miközben mi magunk átmenetileg kiköltözünk a történetből. Ebben a második térben minden hajszálnak megvan a maga vitrine, minden erőtartalék katalogizálható: a narratíva íveit is látjuk, mert elég messze vagyunk magunktól. Sorsunk szinuszgörbéjére szegeződik figyelmünk. Egy hordozható ajtón keresztül jutunk ide, az életveszélyes helyzetekben a kilincset rutinosan felismerjük. Ez a szoba valahogy mindig ott van a zuhanások végén. Idekerülni csak fájdalmak árán lehet, mégis mindig ide vágyunk. Ez a szoba az újraindított lélek lávafészke.
Újratöltődés, mentés az időrésben – ebben a szobában, ami ugyanúgy lehetne egy barlang utolsó tárnája, egy vihar szeme vagy egy szunnyadó vulkán évezredekig némaságba süllyedő csarnoka mi is megváltozunk. Fiktív távolság a léttől a képzelet zónáiban. Míg ebben az átmeneti térben az identitás jelvényeit félretehetjük, vakfoltok bontják meg a személyiségünket, mintha a hullámzó, ismétlődő küldetések áttetszővé koptatnának minket és hirtelen lelepleződnénk magunk előtt is. Az önismeret ablakán át hazalátunk egészen a személyiségünk centrumáig. Agyagagy, grafitagy, lávaagy – a formálható szürkeállomány lehetősége katartikus tapasztalatként emelkedik ki. Kérdés, hogy van-e a halványnak fehérebb árnyalata, azonosulhatunk-e a személyiség homályosabb rétegei közül kibontakozó, felhőszerűen foszlós vagy éppen izzóan forró lávaként tekergő létezéssel. Az ilyen egyszemélyes konzultációk, mitológiai köntösökbe burkolt önvizsgálatok során a sors megszólítja az egyént. Mégis mit csinálsz ember?
Bármelyik énvariáció elhagyható, kicserélhető. Ebben a mitológiai lényekkel benépesített univerzumban ezerféleképpen megszűnhetek nap mint nap: a valakivé válás fáradalmait félreteszem, hiszen a folyamatos, szakadozó jövőbepergés során úgyis elkerülhetetlen, hogy felszámolódjak. A grafitceruza súrlódása is hasonló tényezőket rögzít. Valahol az individuum is egy megrágott grafitceruza, egy fogyóeszköz amihez valamiért mégis kötődünk. Minél precízebben igyekszünk megragadni a megoldhatatlan rejtélyeket, annál inkább eluralkodik mindenen a szénfekete füst. A gondolkodáson túl azonban ott a megérzés szavakba önthetetlen fölénye.
A megidézett földtörténeti korok atmoszféráiban a tudat új mintázatokban kezd lélegezni. Feltámadnak a régóta halott árnyékok. Nekivágsz annak, amit a fiktív hegyek túloldalán sejtesz. Egyrészt a végtelenbe veted magad, másrészt a semmibe. Bátran kizuhansz a valóság tekercséből. Lávába mártózol, gőzzé atomizálódsz, pislákoló csillagok közé repülsz halalakban vagy füstté nemesedsz két kanópuszedény között átutazóban.
Láthatóságig nézni a láthatatlant. Fejlődésregényt írni ceruzával: többfelvonásos drámát keresni a grafitvonásokba burkolt csendben. A másnapos lét fejfájásszép fikcióit intenzívebben megélni, mint az ünnepnapokat. Ráhangolódni a hegygerincek törésvonalaira. Gyógyulni miközben a kiragadott délutáni zörejeket, a napfény illatos szétömlését néma fegyverré csiszolja az idő. A küldetések zajos közege az edzett, megmunkált tárgyakban konzerválódik. Zárak csendje hallgat a dolgok belsejében, pincemély megérzéseken keresztül kúsznak elő az acélosabb elhatározások. Kattanással fordulnak el az elfelejtett gondolatok, és valahogyan minden a helyére kerül, miközben mi magunk örökké kiköltözünk a történetből. Ebben a második térben minden lélegzetvételnek megvan a maga vitrine, minden könnycsepp katalogizálható: a narratíva horizontját is látjuk, mert elég messze vagyunk magunktól. Sorsunk EKG-vonalára szegeződik figyelmünk. Egy hordozható ajtón keresztül jutunk ide, az életveszélyes helyzetekben a kilincset rutinosan felismerjük. Ez a szoba valahogy mindig ott van a mélyrepülések végén. Ide kerülni csak fájdalmak árán lehet, mégis mindig ide vágyunk. Ez a szoba az újraindított lélek lávafészke.
Újratöltődés, mentés az időrésben – ebben a szobában, ami ugyanúgy lehetne egy barlang utolsó tárnája, egy vihar szeme vagy egy szunnyadó vulkán évezredekig némaságba süllyedő csarnoka mi is megváltozunk. Fiktív távolság a léttől a képzelet zónáiban. Míg ebben az átmeneti térben az identitás jelvényeit félretehetjük, vakfoltok bontják meg a személyiségünket, mintha a hullámzó, ismétlődő küldetések transzparenssé koptatnának minket és hirtelen lelepleződnénk magunk előtt is. Az önismeret ablakán át hazalátunk egészen a személyiségünk centrumáig. Agyagagy, grafitagy, lávaagy – a formálható szürkeállomány lehetősége katartikus tapasztalatként emelkedik ki. Kérdés, hogy van-e az álmoknak alapja, azonosulhatunk-e a személyiség homályosabb rétegei közül kibontakozó, felhőszerűen foszlós vagy éppen izzóan forró lávaként tekergő létezéssel. Az ilyen egyszemélyes konzultációk, mitológiai köntösökbe burkolt önvizsgálatok során a sors megszólítja az egyént. Mégis kinek képzeled magad?
Bármelyik énvariáció elhagyható, kicserélhető. Ebben a mitológiai lényekkel benépesített univerzumban ezerféleképpen meghalhatok nap mint nap: a valakivé válás fáradalmait félreteszem, hiszen a folyamatos, szakadozó jövőbepergés során úgyis elkerülhetetlen, hogy felszámolódjak. A papírlap hófehér felületének elsötétedése is hasonló tényezőket rögzít. Valahol az individuum is egy átrajzolt lap, egy fogyóeszköz amihez valamiért mégis kötődünk. Minél precízebben igyekszünk megragadni a megoldhatatlan rejtélyeket, annál inkább eluralkodik mindenen a szénfekete füst. A gondolkodáson túl azonban ott a megérzés szavakba önthetetlen fölénye.
A megidézett földtörténeti korok atmoszféráiban a tudat új mintázatokban kezd lélegezni. Feltámadnak a régóta halott árnyékok. Nekivágsz annak, amit a fiktív hegyek túloldalán sejtesz. Egyrészt a végtelenbe veted magad, másrészt a semmibe. Bátran kizuhansz a valóság tekercséből. Lávába mártózol, gőzzé atomizálódsz, pislákoló csillagok közé repülsz halalakban vagy füstté nemesedsz két kanópuszedény között átutazóban.
Láthatóságig nézni a láthatatlant. Fejlődésregényt írni ceruzával: többfelvonásos drámát keresni a grafitvonásokba burkolt csendben. A másnapos lét fejfájásszép fikcióit intenzívebben megélni, mint az ünnepnapokat. Ráhangolódni a hegygerincek törésvonalaira.
Gyógyulni…
