/see English version below/
Győri Blanka, Szücs András:
Koporsóhideg, koporsómeleg
Artikuláció és visszahúzódás, a scan hideg fénye és az olajfesték melege. Lapos fekete dobozok: bezárulás, az önreflexió szabadesése: kitárulkozás. A konceptualizmus hűvössége, Kafka perforáció bogarai. Százlábú kép.
Ezt a képegyüttest leginkább portréként, önarcképként lehet megközelíteni. Elmesélem magamat magamnak, megpróbálom egymásba fűzni a napokat, középpont fele terelni széttartó időment. Ma atomizált időben élünk, nincsen olyan vezérfonal, ami összefűzné és a jövő felé orientálná az időt. A történelem mítosza által meghatározott korban egy lineáris vonalra fűződtek fel az események, ma pontszerűen vannak egymás után, egymás mellett, maguk között szorongató üresjáratokat teremtve. Az atomizált időben élő ember ideje diszkontinuus, életének eseményei nem épülnek egésszé, így az idő problémája az önmeghatározás problémájává válik.1 Az egzisztencializmushoz köthető az a szemlélet, ahogyan a saját időnk múlását általában magunk elé képzeljük, jelenünket, mint önmeghatározásunk terepét, az élet végpontja felől értelmezve.
Hogyan tudom úgy magam elé képzelni az életemet, hogy abban a megszűnésem nem csak egy a véletlen mozzanatok közül, hanem valami, ami a véletlenszerűségek sorozatának végül értelmet ad? Az irány nélküli időben a halál is irány nélküli: semmire nem mutat, semmit nem jelent önmagán, a megszűnés puszta tényén kívül – ezért az irány nélküli időben talán meghalni a legnehezebb. Az ’én’, az autentikus létezés megformálása és felmutatása az, ami mégis irányt adhat az életidőnek. Ha meg tudom rajzolni a saját arcom, lesz saját halálom.
A valóság érzékeléséhez az anyag közelségére van szükségem. A festés horgonypont a valósághoz, és a kifejezésen keresztül egyben eszköz is a felejtésre. Miből áll össze a kontinuus én? Szortírozásból, rendrakásból, a felejtés és az emlékezés kettőséből, kérdések kavalkádjából. Van-e történetem? Van-e a mai embernek története, azon túl, hogy felnő? Fekete lapot festek a sárgára, mint egy tekintettel, átlyukasztom a képet. Az elbeszélés örök kényszere. Az európai ember történetekben identifikálja magát, én sem tudok nem írni. A naplóírás a legkevesebb, amit az ember tehet, de az atomizált időben élő ember számára a legtöbb is, nincs annál nagyobb kihívás ma, mint összefűzni az időt, irányt találni a létezésnek.
A napló radikális személyességét a trompe l’oiel-szerű megfestés ellenpontozza. A saját naplómat megfestve magam és a befogadó közé egy alteregót kreálok, aki már egy tőlem távoli hangon szólal meg.
Ezeket a képeket ikonként is lehet értelmezni: hagyományosan az ikon funkciói közé tartozik, hogy jelenlévővé tegyen egy jelen nem lévő személyt. A megfestés módja – a fatábla, mint hordozó és az aprólékos kidolgozás – is erre erősít rá. A talált tárgy, a dokumentum és a napló, a vallomás kettősével játszom.2 A radikális személyesség mögött az a hit húzódik meg, hogy a kultúra szerkezetére az egyén működésén, beállítódásain keresztül lehet rálátni. A vallomás a valóságért folytatott küzdelem, melyben a vádlott és vádló egy személy.3 Benne nem egy egyén élete jelenik meg, hanem a közös kérdéseink. Az európai kultúra az egyén vagy a közösség traumájának feloldása helyett elfedi azt és ráépítkezik. Átforgat, absztrahál. Produktivitással váltja meg magát. Jó példa erre a munka helye a mai ember életében. Az egyre szélesebb körű automatizáció mellett az általános munkarend még mindig napi nyolc óra, és sokszor a szabadidős tevékenységek célja is az, hogy a munkában minél hatékonyabban teljesítsünk. Általános hozzáállás az, hogy mind a munkában, de a szabadidőben is, a tevékenyen eltöltött idő az értékes idő, pedig a kontempláció útja hamarabb visz el saját történetünk, szükségleteink, fájdalmaink vagy érdeklődésünk megismeréséhez. A radikális személyesség szembe beszél a hatékonyság mítoszával és felteszi a kérdést, hogy: érvényes-e ez a kultúra, amiben élünk?
A kép helyén szöveg van, mert itt minden csak a reflexió tárgyaként érdekes, és erre a fogalmi gondolkodás ad terepet. Egyszerre halljuk a megfigyelőt és a megfigyeltet.
A kézírás mozdulat, a test lenyomata. A bescannelt lapok megfestésével eltávolítom, de a festmény felületén újra közel jön.
A manualitáson, a testen keresztül érzékelem a valóságot, így tudok visszatalálni a jelenhez. A test tagadására és az ezzel járó én-vesztésre feloldást kínálhat a festés: itt újra jelen lehet lenni. Mivel a kép anyagi, értelmezhetjük a test kiterjesztéseként.
A verbális reflexió, az öntükrözés az autofikció műfajához közelíti ezeket a képeket. Ez, a kortárs szépirodalomban egyre több szerzőnél jelentkező tendencia, az elbeszélés és a személyes emlékezet viszonyának problémáját egy fiktív énelbeszélővel mondatja el. Jó példa erre Knausgård regényfolyama. Olvasása közben egy embert látok magam előtt, aki meg akarja ragadni élete valóságát. Sajátjává akarja tenni emlékeit, egy olyan vágyat fogalmazva meg ezzel, amit az idején kívül rekedt ember ösztönösen magáénak érez. A post-truth korában az egyén elbeszélésmódja, a személyesség “émelyítő közelsége” és az ebből a pozícióból megfogalmazott gondolatok vihetnek közel a valósághoz és tárhatnak fel általánosan is érvényes igazságokat.
Fotók: Szabó Dorka
Blanka Győri, András Szücs
Coffincold, coffinwarm
Articulation and drawing back, the cold light of the scanner, the warmth of the oil paint. Flat, black boxes: close up; the freefall of introspection: open up. Chilly conceptualism, Kafka’s perforation-bugs. A millepede picture.
The most adequate way to read this picture – which is formed of many small ones – is if we think of it as a self-portrait. I try to catch the story of my life, I take notes to create continuity between my scattered days. As Byung-Chul Han writes in his book, The Scent of Time, today time is atomized. While in previous centuries the myth of history gave events a linear line, on which they could follow each other, today experiences of our lives have no connections to one another. They are floating like points, leaving a space between themselves filled only with anxiety and emptiness. Discontinuity characterizes the life of people living in atomized time: our experiences are not parts of a bigger unit. As a result, the problem of time becomes the problem of self-definition.
When we imagine the time of our lives, we define our present state in the context of our death. How could I think of a life in which my death is not just one of the many accidental events, but it is something that gives meaning to the experiences of my life? In a discontinuous time, even death lacks any direction: it points at nothing, it means nothing, it is only the sheer fact of termination. In discontinuous time even dying becomes difficult.
Still, speaking about the ‘self’, creating and showing an authentic existence may give life a direction. If I can draw my face, my death will be my own.
For me, painting is an anchor to reality, and through expression, it is also a tool for forgetting. What do we need to preserve our integrity? Our integrity is built upon continuous sorting, cleaning up, the duality of forgetting and remembering, and a bunch of questions. Do I have a story? People living today, do we have a story of our lives, other than just growing up? I paint a black sheet of paper on the yellow, it makes a hole on the yellow one. Like a gaze that comes out of the picture and grabs you in. The persistent compulsion to tell a story. Europeans identify themselves by telling stories, I also cannot escape the desire to write. Writing a diary is the most simple act, the minimum that someone may do to create continuity for his/her own life. But for us, for people living in atomized time, it is also the maximum that we can do. Creating continuity, finding a direction for our time is the most difficult purpose that we can achieve.
The trompe l’oiel-like way I painted the pages counterpoints the radically personal act of painting a diary. While painting my diary I create an alter ego between the viewer and myself, and it has its own voice which is not mine anymore.
One may interpret these pictures as ikons: traditionally an ikon makes someone present who is not here physically. The way I painted these pictures – the wooden plates on which they are painted, the tiny details – strengthen this resemblance. I play with the notion of a found object, document, and diary, confession. Being radically personal shows the belief that for understanding the structure of our culture we need to analyze the way individuals behave. Confession is a struggle for reality, and in this struggle the accuser and the accused is the same person. A confession is not telling us something about an individual’s life, but it has the capacity to make our common questions visible.
Instead of resolving individual and collective traumas, European culture traditionally covers them and builds on them. It transforms and abstracts. It redeems itself by productivity. The role of work in our lives is a good example of this mentality. Though more and more things are becoming automatic we still work eight hours a day and even leisure activities tend to have the role to make us more efficient for the next day. It is a widespread belief that time spent actively is a valuable time, though contemplation leads us more easily to the understanding of our story, our needs, pains, and interests. Being radically personal opposes the myth of efficiency and puts the question: is it a valid culture, the one we are living in?
In these pictures text owns the place of the image, because here everything becomes an object of analysis, and conceptual thinking gives a place for this analysis. We can hear the observer and the observed at the same time.
Handwriting is a set of movements, a trace of the body. It backs away as I paint the pages of the notebook, but comes close again on the surface of the paintings.
To perceive reality I need to work with materials. I perceive reality by working with materials, I can only reach presence this way. Painting helps me to be present, it works against the loss of the self – because I am here while I paint. As the picture is created of materials, we can interpret it as an extension of the body.
This work has a strong connection with the genre of autofiction. This method of writing which is used by many authors today, retells the problem of the relationship between personal memories and storytelling, with a fictional first-person narrator. Knausgård’s novel, My Struggle is an example of this. While reading his novel I can see a person who wants to grab the reality of his life. He wants to turn the story of his life his one and own, showing us a desire with which we – people losing our experiences and memories in discontinuous time – can instinctively resonate. In the era of post-truth the narrative of the individual, the sickening closeness of a personal tone, and thoughts formed in this position can get us close to reality and show us universal truths.
Photos: Dorka Szabó
1Byung-Chul Han: The Scent of Time, 18-19- old., Polity Press, Cambridge, 2017, ford. Daniel Steuer
2A dokumetum szerepéről így beszél Szvetlana Alekszejevics: ”Olyan rejtélyes, kreatív és kiszámíthatatlan lett maga a valóság, hogy rögzíteni, felfogni sem könnyű, nem tudunk lépést tartani vele.” Majd Tolsztojt idézi: “Egyszer majd szégyen lesz bármit is kitalálni, nem lesz szükségük erre az íróknak, csoda, ha le tudjuk írni azt, ami történik.” https://litera.hu/magazin/interju/szvetlana-alekszijevics-maga-az-elet-olyan-megrazo-hogy-nehez-elbeszelni.html
3Pilinszky János: Dokumentum és vallomás
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/PILINSZKY/pilinszky00373/pilinszky00786/pilinszky00786.html