Gyorskötöző, lángok és leopárdok

feljegyzések Dóczi Attila műveinek esztétikájáról

Dóczi Attila maximálisan kiblingelt műalkotásaiban sok minden összesűrűsödik. Egyrészt érzékelhető a Nyugati aluljáró neonbarokk feelingje: a formás műanyaglábaktól a spontán hittérítésen keresztül az összebarkácsolt dekorációs megoldásokig. Van még a mixben rideg fényű reklámanyag, kulturálisan szétappropriált tribáltetkó, macsó ikonográfiai elemek túlszaturált, kifordított szimbólumai és focimezek alá tűrt ezüstláncok.

A különböző installatív stratégiákkal telitűzdelt alkotásokban überelhetetlen stílustudatosság uralkodik. Dóczi művei a „mic drop” gesztusát vizualizálják. Míg elénk kerül a műtárgy a maga futurisztikus partiszettjében –  kissé megbomolva a zuhanás mámorától – azt érezzük, hogy egyfajta letagadhatatlan coolság szabadul fel a körülöttünk lévő éterben. A ki nem mondott szavak monokróm felületei ugyanakkorát ütnek, mint a vizualizált trendtrófeák.

A műveknek sajátja a másnapos lassúság is. A napfény csillogásába beleakadó jelenségek furcsa, ismeretlen töredékeknek tűnnek. Kinek az élete ez? Posztkapitalista kirakós, ami próbálja az elmélyült játék közepette is felmérni a dolgok helyét és szerepét a világrendben. Dóczinál a módszer az összeszerelés, a „pull yourself together!”. Itt azonban nincsen akadémikus megközelítés, self-help kézikönyv vagy útmutató. A célképzet lebeg, mint a japán mágneses vonat.

 Dóczi műveit azonban nem frankensteini konstrukcióként hozza létre, hanem – ahogy számos mű címe jelzi is ezt – elejti őket, mint a vadat. Mi lenne ékesebb trófeája egy vadásznak, mint a kapitalizmus nagymacskája: a sebesség, az anyagi siker és az attraktív szexualitás megingathatatlan ígérete?

Dóczi megidézi és rögtön le is számolja a funkcionalitás asszociációit. A Pimp My Ride-ból ismert hardstyle vonalvezetéssel kimetszett formatöredékek egy fotózás erejéig fuxszá állnak össze, hogy rögtön egyfajta kiegészítőkkel rajolgató festménnyé alakuljanak át. Az autókra fújt lángok ornamentikája kikezdi a hungarocell védőelemek modernista formakészletét, a kép pedig egy-egy közösség kultusztárgyait egyesítő akkumulációvá válik.

Dóczi művei felszabadítják a kulturális és ízlésbéli előítéleteket és megkérdőjelezik a fast fashion jódiákos loholását a hajtűkanyarokban közlekedő haute couture után. Dóczi számára már a tegnap is az őskor homályába vész, ahol a harmincéves ex-Suzukim hátsó szárnya ugyanolyan megmagyarázhatatlan atavizmus, mint a fakeretre feszített lenvászon, vagy a neonszínű cipődísz a Szél Kálmán tér-i campelés divatleltárában.

Tayler Patrick Nicholas

Cable Ties, Flames and Leopards

notes on the aesthetic of Attila Dóczi’s artworks

Diverse things come together in Attila Dóczi’s ferociously blinged-out pieces. On the one hand, the viewer senses the neon baroque vibe of the underground at Nyugati, including everything from sexy plastic legs and spontaneous evangelising to homemade décor solutions. There is also some cool and shiny ad material involved, a generous amount of over-appropriated tribal tattoos, a touch of macho iconographical elements that have been oversaturated and derailed and also a few silver chains tucked under football shirts.

In the artworks that are interlaced with complex installation strategies, there is a heightened awareness of style. Dóczi’s pieces visualise the gesture of the “mic drop.” When the artwork tumbles down in front of us in its futuristic party getup, slightly dizzy from the freefall, we sense an air of coolness in the ether around us. The monochrome expanses of unsaid words drive their points home, just like the dreamed-up trend trophies do.

Dóczi’s pieces can be described by evoking a slowness typical of hangovers. The fragments around us, caught up in the lustre of sunlight look like weird, alien shards. Whose life is this anyway? A post-capitalist puzzle, where one tries to localise and understand the function of things within the world’s order. The method in the case of Dóczi is assembly, or “pull yourself together!”. There isn’t, however, any academic approach, self-help manual or guide book to aid the process. The objective floats in the unknown like a Japanese magnetic train.

All this being said, Dóczi doesn’t put together his artworks like Frankenstein-constructions. Instead – as his titles allude to this in many cases – he hunts them down like wild beasts. And what could be a more prized trophy for the huntsman, than the big cat of capitalism: the sturdy promise of speed, financial success and attractive sexuality?

Dóczi evokes and simultaneously disrupts the associations of functionality. The forms segmented by the linear flow of Pimp My Ride’s hard-style transform into a set of ludicrous chains for the brief instance of a photoshoot, before turning into a painting that seems to be rocking an assortment of fashion accessories. The type of flames that are usually sprayed on cars start to burn the modernist formal language of the polystyrene edge protectors, while at the same time the image turns into an accumulation of cultic objects representing different communities.

Dóczi’s artworks dismantle cultural and taste-related prejudices and also question the eager scampering of fast fashion after haute couture which moves at high speeds in hairpin bends. For Dóczi yesterday already disappears into the faraway blur of prehistoric times, where the spoiler on my ex-Suzuki is just as much of an unexplainable atavism, as linen canvas stretched on a wooden frame or neon coloured shoe accessories in the fashion inventory of Szél Kálmán Square-style “camping”.

Patrick Nicholas Tayler