Hogyan máshogy is kezdhetném Bernáth Dániel kiállításának a megnyitóját, mint, hogy a bajszom alatt elmorgom itt a plénum előtt bevezetésképpen, hogy:
„Hát, ez a képek még mindig görbék…”
De rögtön hozzá is kell tegyem persze, hogy már másképp látom görbének ezeket a képeket mint Bernáth Dániel előző kiállításán. Igen, valahogy kifejezetten tisztábban, majdhogynem éteribben görbék. Merthogy most már egyenesek sincsenek bennük nagyon. Az első megállapításom tehát valami olyasmi lehetne, hogy az egyenes képeinek a számából gyököt vont a művész, a görbe képek négyzetméterének számát pedig hatványozta. Ha mágikus kisrealista történetekkel akarnám önöket szórakoztatni itt ma este, akkor mondatnék valami olyat, hogy Bernáth Dániel az utóbbi időben nyilván valami olyan tisztásra bukkanhatott a Mátrában, amelynek a lombhullató fáiról görbe absztrakt képek potyognak a földre, ilyenkor ősszel, és ő jó kertészként összegereblyézte azokat itt most nekünk egy kiállítás formájában.
De ne értsenek félre, én nem elbagatellizálni akarom most itt a művészetet, sőt én örülök is ennek a görbeségnek, szeretem azt minden porcikájában. Ma reggel például az EKG vizsgálatomon is néztem a monitort, ami kis görbe vonalak formájában tudatta velem, azt hogy dobog még a szívem és élek. Szóval fontosak a görbe a dolgok, meg a rendszerük, meg a kilengéseik. De tényleg mondom még egyszer én úgy általában is szeretem a görbeségeket, Kassák következő verssorai például kamaszkorom óta kísértenek, kétnaponta fel is kell elevenítem őket magamnak:
„a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsupp ho zsupp”
Szóval akkor ugráljunk mi is tovább pontról pontra a kiállítás által felvetett kérdéseken. Elmondanám például azoknak, akik olyan szerencsések, hogy ebben a konstellációban találkozhatnak először Bernáth Dániel festményekkel, hogy ez a görbeség, ami itt kiszúrja mindenkinek a szemét, az a program része. Sőt ha a dolgok mélyére nézünk ez a program maga. A maga kendőzetlenségében. Ez a görbeség a személytelenül személyes motívum Bernáth Dániel művészetében. Ez a festészet, ami itt tobzódik ma nagy számban és sűrűségben a szemeink előtt az absztrakt is, meg konceptuális is, meg ami talán a legkevésbé könnyen definiálható benne, az az arte poverás rusztikusság. És talán leginkább ez a titkos rurális összetevő (amiben amúgy semmi titok nincs) a legfontosabb vizuális identitásképző eleme annak, amit ma este látunk.
Bernáth Dániel ugyanis nem csak a colorfield festészet kortárs tanulságairól fantáziál miközben jár-kel a Mátrában, hanem hogy úgymondjam lehordta már vakrámának a műtermébe a fél erdőt. Bernáth festészetének, vagy lehet, hogy pontosabb, ha úgy fogalmazok művészetének, számomra ez a legfontosabb vonatkozása. Nekem ettől a gesztustól, ettől a természetes görbeségtől lesznek valódi ikonok a képei. Én bele tudom élni magam, hogy ezek a festmények, valahol a magyar tájjal festett magyar táj. Nehéz alanyt, állítmányt, tárgyat meghatároznom az előző mondatban, mert bonyolultak a viszonyok benne. A művész lehet, hogy adott ponton behelyettesíthető egy festékszóróval, néhol egy gyaluval, a festészet meg a konceptuális művészettel.
De mi van itt még fontos egy megnyitó alkalmával is kiemelendő nagy téma? A görbeség fontos, ezt valahogy megpróbáltam már hangsúlyozni. Vannak itt még színek is, sőt nem is kevés. Ez is fontos, de ez megint kicsit másképp. Ez is személytelenül, de ez már ipari személytelenségében. A szín, és a festészet, amit Bernáth művel ezzel kifejezetten ipari formátumot ölt, míg a görbe fák megmaradnak művészeti feldolgozásuk után is természetesebbnek. Bernáth ipari színfestészete meg ha úgy tetszik, kifejezetten programszerű anti-festészet, mert nincsenek benne igazán személyes gesztusok, expresszív részletek, formaanalízis is csak áttételesen. A színfelvitel elég kontrollált és a festék is különösebb anyaginherencia nélkül oszlik el a vásznon.
Nehéz nem ellentmondásokba keverednem Bernáth Dániel festészete kapcsán, ugyanis ez egy bináris ellentétpárokra komponált rendszer. Vannak benne organikusnak ható, rusztikus szerkezetek, és ezeket ellentételező szintetikus színek. Van benne sok megismételhetetlen és sok az eredetiség mítoszát alapjaiban megkérdőjelező elem.
A művész is szinte mindig láthatatlanul, személytelenül van jelen műveiben, mint egy karmester, akinek a programszerűsége pályája ezen szakaszában még kristálytisztán leírható egy két-ismeretlenes matematikai egyenlettel. De ez az egyenlet mégis mindig más és más eredményt képes produkálni a nap végére, hiszen a lényeg az ismeretlen értékek konkrét behelyettesítésekor keletkezik.
Szóval megkaptuk ezt a nagyon frappánsan organimetriára keresztelt dolgot itt mi ma este, ami ráadásul már nemcsak a vásznakon képez színmezőt, hanem már térben is igencsak kiterjedt, és akár egy biológiai hasonlat, akár valamilyen színes fagyöngy burjánzik itt előttünk egy automata magától érthetőségével.
Fenyvesi Áron