Ételfotózás az Instagram előtt – egy 170 éves műfaj története

Blog » Ételfotózás az Instagram előtt – egy 170 éves műfaj története

Manapság az ételfotók kivételes helyet foglalnak el a nap, mint nap elfogyasztott internetes tartalmak között, és kortárs kulturális tudatunk jelentős részét teszik ki. Viszont a most aktualitását élő, általában gyorsan átpörgetett gasztronómiai fotók egy 170 éves múltra visszatekintő tendencia legfrissebb állomását képezik. Susan Bright brit író és kurátor Feast for the Eyes című, újonnan kiadott könyve nyomán íme egy rövid, tényfeltáró ismertető a műfaj nemes múltjáról és a mindennapi rutinhoz vezető útjáról.

William Henry Fox Talbot – A Fruit Piece, 1845. I © Wikimedia Commons.

Bright könyve, amely az ételfotózás történetével foglalkozik, feltárja, hogy a műfaj közel két százada, vagyis majdnem a fotózás kezdete óta van jelen a köztudatban. A nagyközönség 1839-ben ismerkedhetett meg a fotográfiával, dagerrotípia formájában. Hat évvel később, William Henry Fox Talbot készítette az első olyan felvételt, amelyen kizárólag ételek szerepeltek kompozíciós kellékként: a fotográfia egy kosár barackból és ananászból álló csendéletet ábrázol. Ez a példa is érzékletesen mutatja azt, hogy kezdetben az ételfotográfiát nagyban befolyásolta a csendélet festészeti gyakorlata. De míg a festmények az esetek nagy részében a gyümölcsök szimbolikus jelentését próbálták közvetíteni – például a szőlőt a mértéktelenség, a barackot a termékenység kifejezésére – addig azok a korai fotográfiákon realisztikus valójukban, kompozíciós szándékkal jelentek meg. Az ételeket ábrázoló fotókhoz a műfaj elismertségével párhuzamosan jelentős művészeti értékek társult – számos ételfotó szolgált olyan modernista festők inspirációs forrásául, mint például Paul Cézanne, Henri Matisse vagy Pablo Picasso. De ezek az ötletadó fotók később – jelentőségük ismeretében – önálló művészeti alkotásként is funkcionáltak, mint például Paul Strand fotográfiái, aki a modernista fotográfia egyik előfutáraként nagyban hozzájárult a műfaj művészeti elismertségéhez.

Edward J. Steichen – Sugar Cubes: Design for Stehli Silk Corporation, ~1920 I © 2017 Artists Rights Society (ARS), New York

Edward Steichen fotográfiai praxisa azért nagyon érdekes példa, mert már 1927-ben az ételfotózás és a csendéletfestés hagyományának eltávolításán fáradozott. A Stehli Silk Corporation megbízásában amerikai sálminták nyomában kutatott, aminek keretében formabontó, addig nem látott fotográfiákat hozott létre: egyik kísérlete során kockacukrokat rendezett szigorú sorokban, majd azokat hátulról megvilágítva egymást keresztező árnyékokat hozott létre, ezzel újabb szintre emelve a gyakorlatot.

„A lényeg az alak, a forma és az árnyék.” – írja Bright – „Így elveszik mindenféle természetes konnotáció, a dinamika és a design kerül előtérbe”.[1]

A színes reklám 1930-as évekbeli megjelenésével a fotográfiai stílusok is változásnak indultak. Az ételfotózás művészeti szerepét felváltotta a reklámok illusztrálása, vagyis bekövetkezett az alkalmazott fotográfia térnyerése. Ekkor az olyan élelmiszerekkel foglalkozó cégek, mint a Crisco és az Aunt Jemima belekezdtek a „cookbooklets”-ek, vagyis szakácsfüzetek gyártásába. Ezek a termékekhez csatolt, ingyenes, recepteket tartalmazó promóciós anyagok érzékletes ételfotók kíséretében mutatták be a cégek által forgalmazott finomságokat.

„Ezek nagyban hozzájárultak főleg az amerikai étkezési szokások megváltozásához. Az olyan termékek, mint az avokádó vagy a narancslé, háztartási szükségletekké váltak a füzeteknek köszönhetően.”[2] – írja könyvében Susan Bright.

Nickolas Muray: Lemonade and Fruit Salad, McCall’s magazine, ~1943. I © Nickolas Muray Photo Archives

Nickolas Muray (azaz Muray Miklós) magyar származású fotográfus munkáit többek közt a havonta megjelenő, McCall’s női magazin is népszerűsítette: színpompás, önálló alkotásként is helytálló ételfotóit rendszeresen publikálták, sőt, címlapfotóként is használták egyes divatképeit.

„A fotói átlagon felüliek voltak” – írja könyvében Bright. „Gazdagon megrakott asztalai leginkább elborult hálaadási lakomára emlékeztetnek.”[3]

Ezen fotózások alkalmával, hogy a kemény stúdióvilágításban is érvényesüljenek, és élénk színekben pompázzanak az ételek, gyakran szorultak lakkozásra és egyéb mesterséges látványfokozók használatára. A sörhabot például szappanhab helyettesítette, a gabonapelyheket ragasztóval segítették pontos helyükre: az „ételek” lényegében ehetetlenek voltak.

Edward Weston – Cabbage Leaf, 1931. I © Wikipedia Commons. Robert Mapplethorpe – Pineapple, 1985. I © Robert Mapplethorpe Foundation

Természetesen a marketing céllal készített, alkalmazott fotók mellett gyakran találkozhatunk olyan ételeket ábrázoló fotográfiákkal is, melyek prominens fotóművészek formákat és fényeket vizsgáló tárgykísérleteinek mára ikonikussá vált bizonyítékai. Ilyen alkotás például Edward Weston híres káposztalevele 1931-ből vagy Robert Mapplethorpe ananászt ábrázoló, 1985-ös csendélete. A fekete-fehér, intenzív fényekkel megvilágított kompozíciók teátrális hangulatot hoznak létre, a környezetükből kiemelt ételek önálló műalkotásként funkcionálnak.

Bright szerint az 1990-es évekig nem történt kardinális változás a marketing célra létrehozott, magazinokban vagy szakácskönyvekben megjelenő ételfotók műfajában. Az ekkortájt bekövetkező változás eredményeképp azonban az előző évtizedek túlvilágított beállításait felváltotta a naturalisztikus, dokumentarista hangulat: az ételek újra ehetőek lettek.

Bob Carlos Clarke – Marco Pierre White @ White Heat, 1990 I © Wikipedia Commons

Az 1990-es évek egyik ilyen úttörője volt a White Heat című szakácskönyv, melyben a fotós, Bob Carlos Clarke képei szerepelnek Marco Pierre White-ról, akit a legfiatalabb három Michelin csillaggal rendelkező séfként, illetve Gordon Ramsay mestereként tart számon a világ. Az exkluzívan elkészített ételekről készült fényűző képeket ekkor hivatalosan is felváltották a dokumentarista stílusjegyek: az energiával teli, akkor 28 éves séfet vehemens harcosként, konyháját pedig csatamezőként mutatja be a formabontó szakácskönyv.

„A magas színvonalú francia konyhaművészet remekeit még soha nem fotózták ilyen módon” – írja Bright. – Ez volt a pillanat, amikor a szakácskönyv fotókönyvvé változott”.[4]

A 2000-es évek közösségi médiájával eljött a gasztronómiai blogok és az Instagram térnyerése is, melynek hatására az ételfotózás és annak publikussá tétele a hétköznapi rutin részét képzik.

„Mindenki érdekelt lett az ételekben és mindenki jobbnál jobb képeket posztolt arról, amit evett”. – írja Bright. „Ez egy komoly produkció, amire a fotókönyveknek és a magazinoknak muszáj reagálniuk”.[5]

Michael Zee – Symmetry Breakfast I © Instagram

Az olyan Instragram profilok, mint Michael Zee oldala (@symmetrybreakfast) több százezer követőt vonzottak művészien elkészített fogásaik bemutatásával. A szociális média tagadhatatlanul új szintre emelte a műfajt, nagyot dobott annak népszerűségén, viszont ezzel együtt klisét csinált belőle.

Sian Bonnell – Everyday Dada I © courtesy of the artist

Ezzel ellentétben vannak olyan kortárs fotográfusok, akik az ételek kreatív használatáról és bemutatásáról ismertek, az ételfotózást művészi szinten, okos koncepciók és mesteri kivitelezés segítségével viszik véghez. Sian Bonnell szürreális és játékos fotográfiáin például olyan összeférhetetlen szituációkkal találkozhatunk, mint a parizerekkel csempézett konyha, a fogasra akasztott kenyérdarab vagy a tükörtojásokkal helyettesített fürdőszobaszőnyeg. Kelsey McClellan és Michelle Maguire Wardrobe Snacks című sorozata pedig titkosan elfogyasztott csemegéket mutat be színben tartott, esztétikus hangulatban.

 

Untsch Kata

 

[1] “It’s really about shape and form and shadow,” Bright notes. “It loses all that natural connotation and it becomes about dynamism and design.”

[2] “In lots of ways, they changed the way, especially in America, that people ate. Things like avocados and orange juice really became household objects through these cookbooklets.”

[3] “His photographs were extraordinary. They were these great, laden tables—which we can then see influencing these epic Betty Crocker feasts, which make no sense as meals. It’s like Thanksgiving on acid.”

[4] “Very high high French cuisine had never been photographed like this before,” It was a moment, she says, “where cookbooks became more like photobooks.”

[5]Everyone became more interested in food, and everyone was taking better and better pictures of food,” “It’s a real production. So photography books have to respond to that, as do the magazines.”