Cirkálás a festészet virtuális tereiben

Szentgróti Dávid festészetéről

Úgy frissíti fel a leterhelt retinát Szentgróti Dávid festészete, mint egy jól időzített üdítőital a nyári hőség ólomsúlyú óráiban támolygó embert. A hozzávalókat – a fémes fényű, amorf színátmeneteket, a sík minden irányába törekvő ecsetvonásokat, a puha és pengeéles formák ambivalens találkozásait és a kaleidoszkópszerűen összerázódó síkidomokat – a művész profi mixerként keveri össze. Szentgróti számára az absztrakt festészet egy olyan platform, ahol a sajátos tulajdonságokkal rendelkező alapanyagok kombinálásával könnyed és izgalmas kompozíciókban ízesülhetnek egymással a különféle képi minőségek.

Az egymást lazúrosan megszínező és jachtos eleganciával összeütköző rétegek a vászon felületén táncolnak. A színek informális találkozásainál virtuális mélységek keletkeznek. A különböző transzparenciájú gesztusok által felvázolt térben a tekintet szabadon mozoghat. A festmény egy kontemplatív helyzetet teremt a néző számára: a befogadót arra készteti, hogy feltérképezze a festmény folyamatosan átépítés alatt álló, mozgolódó terepasztalát.

Szentgróti motívumkészletét a festővászon szövésének mintázatát felfedő, homogén színmezők, a sörteecset által diktált párhuzamosok és szabályos geometriai alakzatok jelentik. A gyakran keresztléceket vagy ablakosztást imitáló képszerkezetek direktségét felülírják a párás tükörre rajzolt, efemer jeleket idéző mintázatok. Más festmények mintha láthatatlan algoritmusok logikája mentén összekevert képtöredékeket sűrítenének össze. Az egyes sorozatokat a festészet folyamatát hangsúlyozó építkezés köti össze. A képi elemek azonban mindig az újdonság erejével szaladnak szét a vászon csúszós felületén.

Ahhoz, hogy a személyes tereink életképes lehetőségeket tudjanak nyújtani számunkra, folyamatos átrendeződésre és rendszerfrissítésre van szükség. A háttérnek az előtérbe kell úsznia, a síknak térbe kell billennie. Szentgróti képeinek komplex befogadói tere arra ösztönzi a nézőt, hogy érzékelési mechanizmusainak aktivizálásán és felülvizsgálatán keresztül újragondolja környezetéhez való viszonyát. A festészet Szentgróti művészeti gyakorlata esetében egyfajta helyben nyaralás, mozgás nélküli utazás. Flashelés, kontempláció, meditáció, joyride mely során optikai apparátusunknak adunk új perspektívákat.

Tayler Patrick Nicholas

Cruising in the Virtual Spaces of Painting 

About the paintings of Dávid Szentgróti 

The paintings of Dávid Szentgróti provide refreshment for the retina, similarly to how we welcome a well-timed soft drink in the lead hours of summer heat. The artist shakes up the ingredients – the metallic sheen of amorphous gradients, the brush strokes running in every direction, the ambiguous collisions of soft and sharp edges and the kaleidoscopically reshuffled geometric shapes – like a professional mixer. For Szentgróti abstract painting is a platform where unique pictorial qualities, materials with highly specific attributes blend with each other to form exciting, feather light compositions.

The layers dancing around the canvas glaze each other and collide with yacht-like elegance: the informal meetings of colour create new-found virtual depths. The gaze can roam freely in the space delineated by the gestures of different transparency. The painting creates a contemplative situation for the observer, where he or she can map the plotting board of imagery, which is in continuous movement and is perpetually under construction.

Szentgróti’s motifs consist of grand, homogenous fields of colour that reveal the weave of the canvas, geometric forms and parallels dictated by the bristles of the brush. The gestures that resemble the fleeting signs of foggy window-doodling overwrite the pictorial structures that imitate stretcher frames or window divisions. Other paintings seem to condense pictorial fragments which the artist has remixed according to an invisible algorithm. The attitude that emphasises the process of painting connects the various series created by the artist. The various elements glide through the slippery surface of the image with the impact of a fresh beginning.

To make sure our personal spaces remain viable, we need never-ending renegotiation and systemic updates. The background has to surface and morph into a new foreground, surfaces have to tilt themselves into three-dimensionality. The arena of perception provided by the paintings of Szentgróti urges the viewer to rethink her surroundings through activating and diverting certain perceptual mechanisms. In the case of Szentgróti, the practice of painting is a kind of vacation without moving, a trip which cancels the notion of distance and internalises it instead. Contemplating, meditating, marvelling. A joyride where we can lend new perspectives to our optical apparatus.

Patrick Nicholas Tayler