Kaposi Dorka a Deák 17 galéria vezetője Petrányi Zsolt kurátorral beszélget
Mit takar a cím, egyáltalán, mit tud mondani egy ilyen témájú kiállítás ma?
A cím egy olyan felszólítás, amit a gördeszkások generációtól függetlenül nagyon sokat hallottak életükben. Általában ezekkel a szavakkal küldik el a deszkásokat az idősebbek, ha zavaróan hatnak egy helyszínen. A kiállítástól én azt remélem, hogy a „szakterület” ellenére szélesebb körű érdeklődést vált ki, hiszen valójában egy alternatív sport gyakorlóinak szemszögén keresztül Budapest történetével is foglalkozik, egy átalakulással, ami a városi terek találékony használatáról szól. Arról, hogy a fiatal generáció hogyan reagál a környezetre amiben él, és ennek leírására a gördeszkázás kiválóan alkalmas.
Hogyan kezdődött el a történet, miért épp 1978 a kiindulópont?
A hazai képes újságok már a hatvanas évek közepén beszámoltak erről az amerikai hóbortról, de akkor nem igazán vált divattá annak ellenére, hogy az Ezermester újság részletesen leírta, hogy egy görkorcsolyát hogyan kell kettéfűrészelni és abból gördeszkát készíteni. Ennek az volt az oka, hogy az akkor kapható, lábra szerelhető görkorcsolyák nagyon rossz minőségűek voltak, nem igazán gurultak. Az amerikai és az európai népszerűséghez az kellett, hogy a hetvenes évek közepén Amerikában a gördeszkákat poliuretán kerekekkel kezdjék forgalmazni, ami forradalmasította a lehetőségeket, gyors lett az eszköz, és a tapadóképesség révén éles kanyarokra lett alkalmas. Ez az új generációs gördeszka robbanásszerű divatot eredményezett, ami viszonylag hamar, a hetvenes évek második felében itthon is megjelent, elsősorban Budapesten.
Kik és miért kezdték el használni?
Itthon értelmezni kellett a gördeszkát mint sporteszközt, ez látszik a médiahírekből is: a síelés nyári kiegészítő eszközeként számoltak be róla a lapok, az egyik első hír is úgy mutatta be, mint egy olyan egyensúlyfejlesztő lehetőséget, amit síegyesületek tudnak igazán kihasználni tornatermi edzéseken. Nem véletlen, hogy a budai lejtőkön hamar problémát is jelentettek a gördeszkások, mert az akkor egyébként sokkal gyérebb autóforgalomban a nagyobb utakon kanyarogva keltettek feltűnést, és hoztak szívbajt az autósokra. Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált a gördeszkázás alternatív jellege: az akkori szervezett sportlehetőségek között egy olyan mozgásformát jelentett, amit edző és kötött helyszín nélkül, mindenki a maga üteme, bátorsága és kedve szerint gyakorolhatott. Jelképezett egy új életérzést, egy szabad, kötetlen felfogásmódot, a kreativitás végtelen lehetőségét, ami az akkori Magyarországon egy nyugatias, amerikai szemléletet testesített meg. A kelet-európai gördeszkázás történetével foglalkozó dokumentumfilmekkel szemben én nem állítanám, hogy a szabadság vágyát fogalmazta volna meg, hanem csak az itthon adott keretek között egy kitörési pontot jelentett, egy olyan lehetőséget, hogy ne azt, ne úgy csináljunk, mint amit a rendszer nyújt, vagy sugall. Ez okozta a bizsergető népszerűségét, és az, hogy a körülöttünk lévő város lehetőségeit egyszer csak másként, máshogy, másra lehetett használni.
És mi történt 1978-ban?
Abban az évben, május elsején, a Városliget egy hátsó részében, néhányan otthagyott deszkákból felépítettek egy rámpaszerű építményt, ami hirtelen összehozta a deszkásokat, ez volt az első közösségi esemény, ahol ismerkedni lehetett. A rámpát Szaktilla, Zsolt, Vágó Gábor és Király Barnabás építette, de arra például már nem emlékszem, hogy a hír -az internet, a mobiltelefon és a közösségi média előtt mondjuk 30 évvel- hogy tudott órák alatt elterjedni. Akkor már többen rendszeresen összejöttünk a Széna téren a Mammut1 helyén lévő kissé lejtős parkolóban, szerintem az ott deszkázó Kulcsár Attila vonalas telefonos riasztására kerültem magam is a Városligetbe.
Innentől a gördeszkázás népszerűsége folyamatos volt?
Egyáltalán nem, ez adja az érdekességét és a tartalmi, jelentésbeli változásait. Az első divathullám 1984 körül véget ért. Az első fázisban sokfelé voltak bemutatók sportesemények színesítőjeként, de ahogy ez az első generáció kinőtt a tinédzserkorszakból, úgy hagyta el a hóbortjait. Volt azonban egy kemény mag, aki folytatta, ráadásul megújuló energiákkal, amikor Amerikában megjelent az úgynevezett street-style gördeszkázás, ami a punk hatására teljesen más alapokra helyezte, „lázadóvá” és agresszívvé, a művészeti világban azt mondanánk szubverzívvé tette a sportot.
Honnan tudtatok ti erről?
Magazinok fotóiból próbáltuk meg kitalálni, hogy mik a trükkök. A fordulat lényege az volt, hogy a korábbi, pályákon, rámpákon való gördeszkázás „leszállt” a földre, és a városi utcabútorokat, padokat, lépcsőket, szegélyeket kezdték használni a deszkások, amit persze itthon az idősebb generáció rongálásnak tekintett. Úgy éreztük, ez a felfogás sokkal jobban megfelel a lehetőségek nélküli Budapesten, ahol addigra mi már több év csináld-magad rámpaépítésen voltunk túl. Megértettük, hogy nem álmodozni kell, hanem deszkázni, és ebből az utcadeszkázás dologból nekünk az jött le, hogy bármi megengedett a gördeszkázásban, a lényege az, hogy legyen a mozdulatban ritmus, nehézség, kockázatvállalás: akkor kezdődött a védők nélküli deszkázás divatja, vállalva az esések következményeit. A Hősök terén 1984 körül kicseréltek a kőburkolatot, ami egy új korszak kezdetét jelentette a budapesti gördeszkázásban, legendássá téve épp azt a közteret, ami a nemzeti megemlékezés egyik szimbóluma volt. Nap mint nap szembesítettek vele az akkor még zömében hazai turisták, hogy mi megalázzuk a múltat, és rongáljuk az Ismeretlen katona sírját, ez utóbbi részben meg is felelt a valóságnak. Ma nehéz ezt már megérteni, de akkor az a magatartás, amit az a körülbelül 100 embert számláló közösség követett, a kívülállásról szólt, valami olyan iránti elkötelezettségről, ami nemcsak a szüleink életmodelljétől, de a Kádár-rendszer körülményeitől is némiképp elkülönített. Ma, visszanézve annak a korszaknak a gördeszkázásról alkotott médiaképére, látszik, hogy ez a másik oldalról nézve nem feltétlenül volt így: bár pályák nem épültek, de a deszkázás egy üdítő színfoltként jelent meg az újságok oldalain.
1989 jelentett valamit?
Magyarországon a kilencvenes évek eleje a kereskedelem megindulását, pályaépítő magánvállalkozókat, versenyeket, és a sport újbóli fellendülését jelentette. A Bartók Béla úti VSZM Közösségi ház udvarán épített pálya a történet egyik csúcspontját jelentette, amikor a magyar gördeszkázás a kor viszonylatában nemzetközi mércével mérve is a legmagasabb szintet érte el. Bődi Zoltán, aki épp akkor jött haza Amerikából, a Street style bolt üzletvezetőjeként egy térdműtét miatt komolyan beletanult a gördeszkás fotózásba, megalapozva ezzel az olyan hazai gördeszkás magazinok létét, mint az Offline, de ebben az időszakban már kiemelkedő hazai deszkások jelentették a húzóerőt. Videokazettákon nézhettük a sport amerikai fejlődését, a trükkök rögtön láthatók és gyakorolhatók lettek, és meg is voltak a pályák, ahol ezeket ki lehetett próbálni. Csúcskorszak volt, külföldiek tartottak bemutatókat itthon, és a közösség egy viszonylag egységes csapatként próbált egyre magasabb szinten mozogni, és felfedezni újabb és újabb használható helyeket Budapesten.
Mi változott mára?
Ma talán a fiatal deszkásokon nagyobb nyomás van, mert a Youtube-on szinte naponta látják, ha valaki a világban nagyobbat ugrott, vagy többet és máshogy pörgetett a deszkán. Nehéz ezzel felvenni a versenyt, ugyanakkor a profi pályák hiánya viszont gátolja, hogy valaki összemérhető teljesítményt nyújtson egy nemzetközi versenyen. A gördeszkázás esetében egészen más egy kamera előtt megcsinálni valamit, és több száz néző előtt biztos teljesítményt nyújtani.
De mi mindebből a tanulság, hogy kerül ez a történet egy galériába?
A helyszínek változása Budapest városfejlesztési történetét is követik, csak nem ugyanazzal a logikával, mint amit a városépítészek erről gondoltak. A Deák tér és a Hősök tere után a használt terek száma megnőtt, a Köztársaság tér és a Goldman menza, a Déli pályaudvar vagy a Kosztolányi Dezső tér úgy adta az új lehetőségeket a deszkásoknak, ahogy magasabb szintre érve egyre többet mertek, és tudták kihasználni a különböző adottságú közterek adta lehetőségeket. Művészettörténészként a gördeszkázás számomra a kultúra egy lehetséges metafórája, mert az eszköz formáját az évtizedek alatt az igények változtatták, amit viszont a kreativitás mozgatott. A deszkák alján lévő grafikák a szubkultúrák és a művészetben is kreatív deszkások képi világát közvetítették. Mint utcasport a változó kor fiatal generációinak szellemiségét közvetítette, olyannyira, hogy azt rockzenekarok, sőt nagyfilmek rendezői is ennek kifejezésére használták. Nem véletlen, hogy a Charlie angyalai (1979), Vissza a jövőbe (1985) vagy a Rendőrakadémia 4 (1987) című, nálunk is bemutatott filmek a gördeszkázást a legmenőbb korjelenségként mutatták be.
És hogyan épül fel a kiállítás?
„Az utca nem játszótér” a budapesti gördeszkázás kronologikus és köztérorientált történetét a street-art kontextusába helyezi azzal, hogy a kiállítótermi design-t Stark Attilára bízza. A kiállítás látványa így eltér a hagyományostól, alapvetően két részre oszlik: egy kronologikus egységre, ami egy idővonalon mutatja a deszkás felfogásmód és a médiareakció változását, és egy Budapest térképén alapuló egységre, ami a különböző helyszínek változásait követi nyomon. Archív fotókat és filmeket gyűjtöttünk, médiamegjelenéseket, hogy a mai, fiatal néző átláthassa, hogyan változott a gördeszkázás és annak megítélése. A történet valahol a Rios Crew művészi, Budapest centrikus videóival és saját, kreatív pályaépítési törekvéseivel ér véget a jelenben. Reményeim szerint arra inspirál, hogy másként lássuk a környezetet amiben élünk, és a nem deszkázó néző is megértse, hogy miért van érték egy ilyen alternatív sport jelenlétében, hogyan reflektál az a világunkra, művelői miként élik meg a kreativitás t egy olyan korban, amiben a technológia inkább elkényelmesítő hatást gyakorol a mindennapjainkra.
Megtekinthető: 2019.09.06 – 12.14.
Kurátor: PETRÁNYI Zsolt
A kiállításhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai programok itt érhetőek el: http://www.deak17galeria.hu/foglalkozasok/muzeumpedagogiai-foglalkozasok-az-utca-nem-jatszoter-kiallitashoz