Szerző: Szilágyi Róza Tekla
Fizetünk a reggeli kávéért, no meg, hogy legyen áram hozzá. Fizetünk a tizenötödik fekete pólóért, a francia szótár új kiadásáért, a leárazott repjegyért. Mindenért fizetünk és bármiért fizethetünk. A friss paradicsomért és az éttermi ebédért. Sőt még azért is, hogy ott együnk, ahol szebb a teríték és mosolygósabb a pincér. Választunk és fizetünk. A nap háromnegyedében termeljünk a tőkét, egyharmadában pedig elköltjük azt. A kérdés az: fontos-e a termelés helyszíne? Mennyiben meghatározóbb és misztikusabb a kézzel nem fogható tőke – nevezzük azt akár absztrakt, szellemi, passzív vagy akadémiai tőkének – termelésének színpada?
A kortárs képzőművész, kurátor és kritikus munkája szellemi tőkét termel, mely mindaddig anyagtalan marad, amíg nem találkozik a társadalom felől érkező materializálódási igénnyel. Ha a kiemelkedő érzékenységgel felfűzött láncolatból hiányzik a társadalom – pontosabban minden utópiát félretéve: annak egy szegmense – felől érkező anyagiasság igénye, akkor a kortárs képzőművész, kurátor és kritikus nem dönt a tizenötödik fekete póló, az új kiadású francia szótár és a leárazott repjegy mellett. Amíg nem lép be a történetbe a kinevezés gesztusa, amíg a lánc egy szereplője nem dönt úgy, hogy a szellemi tőke pénzre váltható termék, addig marad a kávé, no és remélhetőleg az áram. Az érték termékké válása nem automatizmus.
A folyamat ismeretében felmerül a kérdés: miért minősítjük misztikus helynek a műtermet? Miért bálványozzuk a műterem-lakások Pinterest-esztétikáját? Miért tulajdonítunk bulvár értéket a műteremben történt eseményeknek? Amikor Picasso műtermére keresek rá az interneten, azonnal megtudom: Brigitte Bardot is járt ott. Miért van az, hogy én is azonnal elújságolom, ha műteremben jártam? A kortárs művész időbeosztása, a műtermi gyakorlat aktusai képzeletünkben nehezebben kapcsolhatók össze a tőke születésével. Nem tudunk képzeletbeli egyenlőségjelet vonni a vászonra festett, csepegtetett, öntött festék grammjai és az ezt honoráló anyagi tőke között.
A művész-lét hozzátartozója a műterem. A műterem egyszerre jellemez és határoz meg egy művészt és művészi portfoliót. A műterembe belépvén bosszankodhatok a dohány-füstön, szedegethetem fehér zoknimról a zománcfesték maradványait és csodálkozhatom el a világ legvisszataszítóbb fröccsöntött Krisztusán. Betolakodóként a művész kézjegyeit keresem és azon gondolkozom, vajon hol a reggeli kávé maradványa és miért nem szellőztet soha senki? Sőt, még az is lehet, hogy bevetetlen ággyal is találkozom…
A romantikus művész-léthez hozzátartozott a műterem típus, amely társadalmi momentumok megélésére is alkalmas volt. Egy műterem-típus, amely könnyebben feloldotta a szellemi tőke és anyagi tőke közötti lánc hiányosságait. Ez a műterem a művész társadalmi státuszához kapcsolódó külső jegyeket is magán hordozta, lehetőséges biztosított a komoly férfi, a romantikus művész és a műterem-látogató púder-illatú hölgyek találkozására. A művész műterme kétségeket kizáróan a munka helyszíne volt. Hogy máshogyan fogalmazzak:a munka megjelölt helyszíne érvényesnek minősítette az ott zajló folyamatokat. A munka helyszíne nem a barátnő lakása volt, aki éppen csak hazaugrott gnocchit főzni. Nem is abaráté, aki a szomszéd szobában az új tenderen dolgozva pötyögött a gépén.
A műtermek ma is magukon hordozzák az alkotó egyén társadalmi elfogadottságának jeleit. Csökkennek a belmagasságok és a négyzetméterek, nő az egy négyzetméterre jutó állványok száma, aztán hirtelen eljutunk a konyhaasztalon rajzolásig. Hogy ne kelljen messzire mennem: a konyhapulton írásig. Természetesen hála az égnek mindig van egy szerencsés kisebbség és mindig vannak szerencsés csillagállások és rengeteg, de rengeteg befektetett energia. Nem kenyerem a keserűség, azonban kijelenthetem: a munka helyszíne és a művész áhított és jogosan követelt saját, társadalomba ágyazott önmeghatározása fényévekre távolodott egymástól. Honnan és hol talál helyet passzív tőkéjének? Számonkérhetjük-e a fiktív jelenléti ívet, beszélhetünk-e munkával töltött óraszámokról?
Majdnem mindenkit érdekel, hol és hogyan dolgozik a művész. Mindennemű eufemizmust félretéve inkább úgy fogalmaznék: mindenki szeret leskelődni. Bedugni a fejét azon az ajtón, ahova az esetek nagy részében tekintetét nem feltétlen követné belépés. Esterházy Marcell atelier_bp sorozata kortárs művészek alkotásának helyszíneit mutatja be kendőzetlenül, a fényképeket azonban mégis egyfajta teátrális beállítottság lengi körül. Minden alkalommal, amikor megnézem ezeket a munkákat, a kívülálló leselkedő pozíciójában érzem magam. A művész hiánya által szült feszültség miatt néha még a lélegzetem is visszafogom, nehogy valaki észrevegyen. Aztán kezdődik a kékharisnya-stressz: vajon mennyire avatott a szemem? Tudom-e társítani az ateliereket és az általam ismert alkotókat? Vajon melyik mű születése alatt készültek a fényképek? A műterem misztikum ezekben a pillanatokban szűnik meg létezni, helyét átveszi az esztelen Google-keresés, teljes életművek felgöngyölítése és a számítógépem memóriáját meghaladó mennyiségű kép osztályozott lementése. Ugyanazt a gesztust figyelem meg magamon, amit a kiemelkedett érzékenységgel felfűzött láncolaton diagnosztizáltam. A műterem misztikus és én igyekszem racionalizálni az információt, hogy abból egy szép napon meglegyen a tizenötödik fekete póló, a francia szótár új kiadása, sőt, a mosolygós pincér is.