Fotók: Éliás Ádám
Süttő Anikó 2019-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festőművész szakán. E mellett tanulmányokat folytatott az észtországi Tallinnban és a lengyelországi Poznańban is. Képzős diplomadolgozatát, melynek témavezetője Chilf Mária volt, A tárgyi környezet szerepe az emlékezésben címmel írta meg. Mindez – bár az előző évtizedben történt – nincs olyan messze még.
Akinek volt alkalma megnézni a Ludwig Múzeumban a Short List 2019 – Esterházy Art Award c. kiállítást, az már láthatta Süttő Anikó Háziasított tér (2019) című environmentjét, mely megbontotta a kiállítás többnyire frontális, talán kissé zsúfoltra sikerült installálásmódját. Süttő lebegős, textilalapú építészetében a falakat sűrű, digitális hanganyag tartja össze, ami családi felvételek zajos dialógusaiból, gyermekdalokból, meserészletekből, rádiózajjal erodált klasszikus zenei töredékekből áll össze. A lo-fi minőségben kompilált hangszövetet hallgatva négy-öt fordulatot teszünk a térben, mire máris a hátsó kijárathoz érkezünk. Ez a gyors navigálás általában a háziak privilégiuma: Süttő installációjában azonban az áttetszőség miatt úgy közlekedünk, mint akik évtizedek óta ismerik a tér irányait és arányait. Út közben retro motívumok, penészes halványsárgák és szúnyoghálószerű csipkeszövetek függeszkednek patchworkként körülöttünk. A nagyinál lepasszolt gyermek bolyongásait élhetjük újra. Ugyanakkor tagadhatatlanul van egyfajta fogvatartottság-érzés, ami elönti az embert ebben a térben. A rajzi-festői motívumokkal díszített falakon mintha kilátást keresnénk, legalább egy szűk ablakot a kimetszett foltok helyén, de nem találunk. Az environmentben közlekedő néző házi fogságban marad a falra rajzolt motívumokban is megidézett otthonosság vidám börtönében.
Munkásságodban kitüntetett szerepet szánsz a személyes narratíváknak. Miért fontos számodra, hogy ezt megmutasd a közönségnek? Hogyan jutottál el ehhez a szubjektív fogalmazásmódhoz?
Számomra a személyes narratívától egy adott mű frissebbnek és őszintébbnek hat, illetve segít abban is, hogy az alkotást annyira nyitottan tartsam, hogy bárki kapcsolódni tudjon hozzá. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de sok munkámba tellett, hogy rátaláljak erre a személyes hangra. Az egyetemi éveim tulajdonképpen a keresésről szóltak. Ennek talán mostanra lett úgy érdemben eredménye és gyümölcse. Rengeteg időt töltöttem a műteremben, ahol gyártottam a festményeket, ennek ellenére mégsem voltam soha igazán elégedett. Úgy éreztem, hogy megfulladok az egyetemen, ezért harmadik évben kimenekültem Tallinnba, ahol sokkal felszabadultabban tudtam gondolkodni és létezni. A környezetváltozás segített abban, hogy tudatosítsam magamban azokat a dolgokat, amiket itthon nem tudtam. Elindult egy intenzív önismereti folyamat, és párhuzamosan elkezdtem keresni a számomra legkézenfekvőbb eszközöket, médiumokat. Az ottani egyetemen mindenben szabad kezet kaptam. Miután hazajöttem, egy reflektáltabb és magabiztosabb alkotói folyamat vette kezdetét.
Az általad megidézett történetek többgenerációs összefüggéseket vázolnak fel. Hogyan viszonyulsz ehhez a témához?
Izgalmasnak tartom ezeket az összefüggéseket. Ahogyan a mára már csak szájról szájra hagyományozódó „legendákat” is, például a rétestészta húzásról vagy a kukoricatörésről. Az a legszebb ebben az egészben, hogy úgy kapcsolódom bele a történetbe, hogy elképzelem, ahogyan anyukám elképzeli azt, ahogyan az ő anyukáját látta ezt csinálni.
Sok belső teret, például amelyeket a szépirodalomból ismerünk, csupán saját képzeletünk és emlékeink alapján rekonstruálunk. Milyen fiktív és valós terek inspiráltak, amikor elkezdtél dolgozni a Háziasított tér című munkádon?
Van egy ide kapcsolható személyes történetem egy két és fél éves kislány kartondoboz bunkeréről. A szülei ki akarták dobni, mert már szakadt volt és elhasználódott. Persze ezt nem engedhettem, mert egy varázslatos dolognak láttam, így elkértem tőlük. Sajnáltam, hogy nem tudok belebújni ebbe a csodába, és hogy előbb-utóbb ki kell majd dobnom. Ekkor elhatároztam, hogy egyszer készítek majd egy olyan nagy bunkert, ahol még vendégeket is tudok fogadni és, amit a szüleim sem akarnak majd megsemmisíteni. Ekkor még nem tudtam, hogy már a Háziasított tér terveit szövögetem…
Milyen forrásokból áll össze a Háziasított tér motívumvilága? Mit jelentenek számodra a giccs, a home made és a retro mint hivatkozási pontok?
Az installáció elemei sokat örököltek a korábbi munkáim motívumai közül, de alapvetően minden, ami a Háziasított térben van, az puszta emlékezet és fikció. Részben felidézett elemekből áll, de a motívumvilág kialakításában nagy szerepet játszik a vágy és a fantázia is.
A giccs, a home made és a retro? Erről most a dédim lakása jutott eszembe, de ezzel az erővel ide sorolhatnám az átlag magyar otthonokat is, többek között a sajátomat.
Hogyan születik meg nálad az az elhatározás, hogy egy koncepció végül milyen műfajban valósul meg?
A műfaj a koncepció része. Tehát az elhatározás valahol a koncepció kialakításánál történik. Ugyanakkor semmi nincsen kőbe vésve, mert a munkafolyamat során sokféle formát tud ölteni a gondolat.
Hogyan élted meg, hogy az Esterházy-pályázat shortlistjébe kerültél és az ehhez kapcsolódó kiállítási lehetőséget?
Akkor kezdtem el realizálni, hogy mi történik, amikor behívtak az egyeztetésre, hogy pontosan melyik teremben és hogyan képzelték el a munkámat. Ez egy új kihívás volt számomra, ezért azonnal nekiálltam dolgozni. Szereztem magamnak műtermet, ahol kellően fel tudtam készülni az installálásra, csak ezután kezdtem el igazán izgulni…
