Az elmúlt hetekben egyre több fórumon hozzák összefüggésbe Edward Hopper festészetét az önkéntes karantén izolált mindennapjaival. A modern ember elidegenedését és a társas magányt feltáró Hopper-képeket új fényben láttatja a világjárvány miatt beállt állandó távolságtartás.
Edward Hopper festészete a nagy gazdasági világválság közhangulatából kiindulva az amerikai város és vidék életképeit merevíti ki. Képei szokatlanul elüresedett és csendes utcákat, városi látképeket, tájakat ábrázolnak. Hopper visszatérő témája az amerikai hétköznapokat átható általános magány és elzártság.
A párhuzamra Michael Tisserand író világított rá tweet-jében ami több ezer like-ot és megosztást kapott. Magányos emberek belső terekben. Hopper valószínűleg sokunkat megszólítja a jelenlegi helyzetben.
Jonathan Jones műkritikus a Guardian-ben lehozott cikkjében foglalkozik a Tisserand állításáva,l miszerint „egy Edward Hopper festményben élünk most.”
„Komolyra fordítva a szót, a magányosság krízise lehet az Covid-19 egyik legsúlyosabb társadalmi következménye. Mind láthatjuk, hogy a közvetlen érintkezés elvesztése katasztrófa. Hopper festményei erről a krízishelyzetről beszélnek. Annak ellenére, hogy a 1882-ben született művész F. Scott Fizgerald és a jazz korszak Amerikájában élt és alkotott, mégis olyan embereket festett, akiket látszólag egész életükben egy buliba sem hívtak el.”
Hopper késői festményeinek melankóliájával jól lehet azonosulni az otthoni karanténban. A művészettörténészek által az atmoszférája miatt sokat dicsért jelenetek gyakori szereplői a távolba meredő alakok, nyugodt, tompa színekkel megfestve. Az Artnews írója, Alex Greenberger azonban egy lényegi különbségre hívja fel figyelmünket cikkjében, amely a „We are all Edward Hopper paintings” jelenségre reflektál:
„Edward Hopper hősei a modern életstílust választják, ám döntésük következménye a magány. Mi egyszerűen csak szeretnénk túlélni egy világjárványt. Nem, nem élünk Edward Hopper festményekben, sajnos nincs akkora szerencsénk.”
