Dáriusz alkotásai széles spektrumon mozognak. Az óriási acél gesztenyeemberke gerilla szobor és a pszeudo-magazinokat áruló retro újságosbódé a szentendrei Art Capital-on nem is olyan távoli rokonok mint elsőre gondolnánk. Gwizdala Dáriusz a legújabb munkái mellett a giccshez fűződő viszonyáról és még sok minden másról mesélt nekünk, hisz volt miről beszélgetni a vele készített előző interjú óta. Ízelítő a tavaszi lapszámunkban megjelenő nagyinterjúhoz.
Mesélnél kérlek a legfrissebb munkáidról?
Legutóbbi munkáim a 2019-es Kecskeméti Acélszobrászati Szimpozion alkotótáborában készültek. Mivel ez egy működő ipartelep, így mindenki fémmel dolgozhatott. Itt lehetőségem nyílt olyan méretű szobrok készítésére, amelyek normál esetben műtermi körülmények között nem készültek volna el. A síkszerű acélszobrok, annak ellenére, hogy vannak vagy három méteresek, olyan hatást érnek el, mintha papírból lennének kivágva. Például a gesztenye emberke nem tipikus szobor téma. A szobor könnyedsége ellentétbe kerül az anyaghasználattal, és a monumentális szobor ironikussá válik. Leginkább köztéri „gerillaszobrokként” tudom elképzelni az itt készült alkotásaimat.
Előző interjúdat a szobor-remixek időszakában adtad nekünk. Mi változott azóta?
Minden. Én rövidebb időszakokban gondolkodom. Egy időszakot akkor tekintek lezártnak, amikor a munkák kiállításra kerültek. Ezután állok készen a következő alkotói folyamatra. Olykor a koncepció inspirál, máskor a látványt fogalmazom át a saját stílusomban. Ugyanakkor szeretek kapcsolódási pontokat kialakítani a műveim között. Míg a remixeknél a szobrok cikisége és kritikai átdolgozásuk foglakoztatott, addig az újságos rajzaim létrehozásánál már az installatív gondolkodás papírra vitele vezetett.
Jelenleg hogyan fut össze nálad a rajz és a szobrászat?
A rajz mindig is pörgött. Már a Képzőművészeti Egyetemen is nagyon szerettem portrékat, tanulmányrajzokat készíteni. Később ez a folyamat egy vázlatfüzetes, spontán, látvány utáni rajzolásba fordult át. Miután az Amadeusnál megszűnt a műtermem és otthon kezdtem dolgozni, már nem szoborkészítésben gondolkodtam. Rövidesen előkerült a rajzszett és elkészült az első magazinos munkám, a Transmission.
Miért pont magazinokat rajzoltál?
Szerettem volna megrajzolni egy magazint az elejétől a végéig. A füzetforma beszippantott és rengeteg időt töltöttem az alkotással. A vizuális megjelenést a rajz eszközei hozzák létre, de a magazin kézbevehetősége, lapozhatósága már installációs jelleget ad a munkának. Amikor megrajzoltam az Ufó magazin címlapját, rájöttem, hogy ha elkészítem az egész magazint, akkor egyfajta „ready-made imitáció” jön létre. A magazinos témát a szentendrei Art Capital-on szereplő installáció, a Circulator névre keresztelt újságosbódé viszi tovább.
Hogy született ez a köztéri installáció?
A Ferenczy Múzeum „Régi és új álmok” címmel írt ki pályázatot street art, public art művekre. Korábban is izgatott, hogy mi történne, ha a Transmission magazinjait az emberek elé tárnám. A Circulator ötlete itt született, mivel ezt a bemutatást teszi lehetővé. Kezdetben csak a Transmission huszonhat magazinját kezdtem el sokszorosítani, aztán több barátom is bekapcsolódott az alkotásba. Például egy építész srác, Máté Tamás rajzolt egy kamu Oktogont. Egy másik barátom, a grafikus Sramkó Zita pedig egy szarkasztikus, szürreális bulvármagazint készített. A hatvanas évekbeli retró újságosbódét a szekszárdi Wosinszky Mór Megyei Múzeum gyűjteményéből kértem kölcsön.
