A two-dimensional surface without any articulation is a dead experience /John Baldessari/

Blog » A two-dimensional surface without any articulation is a dead experience /John Baldessari/
Bob and Roberta Smith, Join the Art Party, 2012

Szerző: Szilágyi Róza Tekla

Azt mondják sznob vagyok. Párhuzamos böngésző-ablakokban keresek rá Marcuse “great refusal”-ére és a tökéletes szűzérme receptjére. A recept olvasása közben összefut a számban a nyál, aztán másnap jut eszembe, hogy Marcuse-t igen hamar magára hagytam. A receptről Jamie Oliverre kattintottam, majd eszembe jutott, hogy az új konyhámban szükség van “A tökéletes fém salátástálra”. Ezért az internet legmélyebb bugyraiba merültem, ahelyett, hogy a kortárs művészetelmélet megnyugtatóan bölcs intertextualitásában fürdőztem volna.

A kiállítóterekben általában hamar lelkiismeretfurdalásom támad, hogy mi lesz Marcuse-val, Dantoval és Roberta Smith-szel, hogyan megy majd így a namedropping? Számolgatom hány olvasatlan szöveg vár a böngészőmben. Megnyitókról hazafelé menet esztelenül tovább gyűjtögetem a szövegeket, hogy aztán elfelejtsem és inkább elmenjek kinyomtatni egy Roberta portrét az asztalom mellé. Vagy a nagy böngészés közepette nekisétáljak egy oszlopnak. Inkább olvasnom kellene Dantot.

Következő héten egy kiállításon hirtelen nem ismerek fel egy “Sugárjánost”. Sanda pillantásokkal olvasom a névtáblát, majd elszégyellem magam. Mosolyogva és cseverészve iszom egy bort és közben arra gondolok: így tényleg nem fog menni a namedropping. Így tényleg nem fog menni semmi. Így nem leszek sem híres galerista, sem sztárkurátor. A fenébe is, hazamegyek és olvasom még Danto-t.

Stúdió látogatásokra mindig a legszebb nadrágom veszem fel, úgy megyek mint az elsőáldozók. Aztán irigylem azokat, akik szakadt nadrágban, a szkepticizmus elegáns arkicejezésével sétálnak be. Én meg veszem a mély levegőket a bejáratnál és arra gondolok, hogy ma este bizony nem lesz sem egy, sem pedig két sör. Olvasom Dantot.

John Baldessari: I Will Not Make Any More Boring Art, 1971

Aztán miközben Dantot olvasom arra gondolok milyen jó lenne bölcsebben megválaszolni a kérdést, hogy mi a kortárs művészet? Azt mondják a sznobizmus beköltözött a kiállítóterekbe. Valóban csinosan illene érkezni a megnyitókra avagy a francia elegancia kócosságától lesz valódi a jelenlét? Kérdés ez egyáltalán? Nem tudom, hogy minden munkát élőben kellene-e látni. Vagy elég az internet? Unortodox hinni a google képkeresőben? Olyat is hallottam már, hogy nem is szerethetem igazán Baldessarit, amíg nem láttam a kiállítótérben, hogy “I will not make any boring art.” Ha már itt tartunk, illik unni a művészetet? Nem tudom, hogy létezik-e közös nevező az ízlésben, létrejöhet-e kortárs képzőművészeti imdb avagy felesleges hinni az áldemokráciában. Vajon minél többet látok annál jobban látok? Élesebb lesz a szemem és egyszer csak nem fogok kérdezni? Én leszek az új Roberta Smith? De hiszen ő biztosan kérdez! Úgy gondolom ha jobban figyelünk, akkor megtanulunk jobban kérdezni is. De vajon finomodik-e a kortárs képzőművészeti érzék? Aztán ott van az örök klasszikus: a Biennálén vajon leülhetek a földre? Vagy frissen rúzsozva egyenes háttal kell szemlélnem? Ha már itt tartunk, vajon Roberta Smith ült le valaha a földre? És mi történik akkor, ha nem tudom a válaszokat? Szabad egyáltalán ennyit kérdezni?

Visszaülök az asztalhoz, kijegyzetelem Dantot, aztán megírom.  Megírom, ami nekem szemet szúr, amiről úgy gondolom, érdemes róla párbeszédet indítani. Egy helyre gyűjtöm a gondolataim arról, hogy vajon hogyan szocializálnak minket a kiállítóterek és milyen kiállításokra mentem el szabad csütörtök délutánjaimon. Lesz szó a művészetről mint szoros értelemben kezelt munkáról és arról, hogy szükséges-e a nap végén óraszámokkal kitölteni a jelenléti íveket. Megpróbálom felgöngyölíteni az engem megmozgató témákat, a művész- atelier misztikumától kezdve a művészeti intézményrendszer szürke foltjainak működéséig.

Ez lesz az én kulturális lányregényem.