Gondolatok Sztefanu Marina Rengeteg erdő, ragyogó víz című kiállításáról
Szerző: Szilák Andrea Lilla
Fotók: Részlet Sztefanu Marina Rengeteg erdő, ragyogó víz (2022) c. environmentjéből | Fotó: Fülöp Gergő, a Kavics jóvoltából
Ha éppen nem is lennénk tisztában azzal, hogy az elveszett Paradicsom felkeresésére indultunk – bár az erre utaló jeleket könnyedén felismerhetjük – Sztefanu munkásságának ismeretéből fakadóan már eleve sejthetjük, hogy menthetetlenül egzotikus vízióinak és romantikus elvágyódásainak hatása alá kerülünk majd. a Kavicsban megrendezett, Rengeteg erdő, ragyogó víz című egyéni kiállításán. De hát mi másra is vágyódna az ember, ha képességei lehetővé teszik, hogy egy sajátos ökoszisztémát hozzon létre, mely a Lágymányosi út 20 alatt is gyökeret ver? Amikor belépünk a Kavics ajtaján, a címbéli „rengeteg erdő” szépen lassan bomlik ki tekintetünk előtt, magán hordozva a Sztefanutól már ismerős vizualitást. Fanyar humorú realizmusa nem hagyja, hogy könnyed szélemberként lebegjünk a túlszaturált színpadiasság retinális örömeiben[1]. Nosztalgiát ébresztő nagy méretű installációi és environmentjei felfokozott színvilággal igyekszenek ellenállni a felejtésnek; legyen szó a mindennapok prózaiságát őrző személyes momentumokról[2], vagy egy szolasztalgiát ébresztő hibrid növényi társulás díszletszerű megépítéséről.
Az korábbiakhoz képest visszafogott, teátrális hatás érvényesül, amint belépünk a Rengeteg erdőbe: részletei, a kinti világos után késleltetett hatásfokkal érnek el hozzánk a szoba sötétjében. Emlékeink a külvilágáról ezzel párhuzamban homályosodásnak indulnak, lassan érkezünk meg a jelenbe. Az idő elteltével érzékeink is elcsendesednek, fogékonnyá válnak az új körülmények befogadására. Látásunk fokozatosan kiéleződik, s rendkívül finom részletek észrevételét is lehetővé teszi. Szenzorainkat azonban nem kell a túlélési ösztön szolgálatába állítani, az erdő csak elnevezésében rengeteg: a lombkoronaszint már a plafonba ütközik, és körülöttünk is korlátozott a mozgás lehetősége, így eltévedni sem fogunk. A „ragyogó víz” adta világosságban létrejött fénymező kijelölő funkcióval bír, nemes egyszerűséggel levágja a tér jelentéktelen részeit és arra késztet bennünket, hogy figyelmünket felé fordítsuk. Meglehetősen catchy elem: a környezet egésze annak szolgálatában áll, hogy bűvkörébe vonjon minket. Megkerülhetetlen, biztosan mindenki közel férkőzik hozzá, hogy megcsodálja.
Eddig kapunk iránymutatást a forgatókönyv által lefektetett dramaturgia szerint. Mostantól mi magunk döntünk az események további sorsáról. Természetesen mindez nem feltétlenül hat felszabadítóan és olykor nem következik be varázsütésre, hiszen az elvonatkoztatás útjába bizonyos nehezítő körülmények állhatnak: tolakodó gondolatok melyeket elvileg a belépés pillanatában a zárt ajtó mögött kellett volna hagynunk. Maga a tény, hogy megérkeztünk egyfajta zavart tétlenséget okozhat: eleget tettünk az egyetlen elvárásnak, most önfeledten kellene feloldódunk a térben. Sejthettük, hogy látni fogunk vizet és erdőt is, de ami ezután történhet, arról nem esett szó. Például, hogy „hiába is bugyog rendíthetetlenül ez a forrás, akkor is a fülemben cseng az a szám, amit az előbb a 4-6-oson hallgattam max hangerővel, hogy elnyomjam a párbeszédek zaját”. Meg arról sem, hogy „a nyüzsgő városhoz képest most hirtelen nem tudom megnyugtatónak tartani ezt az underground rousseauizmust”. És különben is, „az ingerek őrült tempóban való metabolizmusához szokott anyagcserém nem tud mit kezdeni a sötétben várakozással. Meg azzal sem, hogy közben semmi sem történik.”
Tehát arról az esetleges tényezőről, amely a psziché, aktuális, recepcióra való affinitását jelenti, nem szól a mű, mégis olyan környezetet teremt, mely rendkívül befogadó minden állapotával szemben. Ha szeretnénk, az idő intenzitását is kihallhatjuk a víz mozgásából, míg sikerül végül komfortzónává, monoton fortyogássá, aláfestő elemmé válnia. Eközben pedig mi egy szürreális színekben tündöklő, exkluzívan a részünkre, a megfelelő időpontban beüzemelt forrás szurrogátumába révedezhetünk.
Van valami fantasztikus túlzás ebben, hiszen a víz ragyogása sokkal inkább fénytechnikai bravúr, mintsem a Napból származó természeti tünemény, ahogy a „rengeteg erdő” hallatán is inkább egy mese állandó jelzős szerkezete jut eszünkbe. Nem mintha bármiféle realitást hiányolnánk, hiszen az teszi ki mindennapjaink valóságát; az idealizált világ, melyet az érintetlen tájak és naivnak feltételezett kultúrák ígértek nekünk valaha, melyet többek között Paul Gauguin, Claude Lévi-Strauss és Sebastião Salgado keresett, keserédes vonzerővel ruházódnak fel a kolonizáció és a klímaszorongás árnyékában. Mégis Sztefanu magától értetődő meggyőződéssel kísérli rekonstruálni a képzeletében élő, mesés tájat – szinte mellékes, hogy ő maga járt-e már ott, vagy, hogy létezik-e egyáltalán -, DIY módszerrel, hibrid növényeket hoz létre papírból és a kínai boltok művi szobanövényeinek ötvözetéből. A botanikai hűségtől való tudatos eltávolodást tovább fokozza a berendezés szokatlan taktilis karaktere – ha például megérintjük az egyik fa törzsét, az lágyan fog engedelmeskedni tapintásunknak, vagy ha megemelnénk az egyik követ azt is hihetnénk, hogy valami rendkívüli erő birtokosai lettünk, hiszen súlyát alig érzékeljük. Mégsem érezzük becsapva magunkat; a bent tapasztalt élmények összessége jóleső meglepettséggel, a rácsodálkozás képességének felidézésével egészül ki .
Az erdő sötétjét, a fények misztériummal telivé, beavatás-szerűvé teszik a maguk lilás-rózsaszínes derengésében. Van itt egy kicsi mindenből, az ősi tradíciók beavatás-szertartásaiból, egyfajta panteisztikus létélményből, de érezhetjük magunkat egy olcsó Édenkerti belépőjegyet váltó, megvesztegetett turistának is. Félhetünk a sötétben, tarthatjuk a fákat nyirkos, csatornarendszert idéző, fóbiát ébresztő városi katakombának. Mindennek van létjogosultsága. A Kavics kiállítóterében egy ökológiai niche-t rendeztek be számunkra, mely mesterséges megformálása egy természetes igénynek, s mely addig él, míg funkcióját-, hogy a(z ön)reflexió szentélye legyen – betöltheti.
A Kavics tulajdonképpen egy műterem, a Lágymányosi út 20. alatti szuterénben kialakított műteremház szobáinak egyike, mely időről időre kiállítótérként is funkcionál. Látogatása előre egyeztetett időpontban, a kurátor (Fülöp Gergő képzőművész) közreműködésével lehetséges. A kiállítás július 10.-ig volt megtekinthető.
[1] Éden Projekt, Felfedezők 2.0 – A Budapest Art Mentor csoportos kiállítása, Ybl Ház, 2019.
[2] Itt a Fülöp Gergővel közösen létrehozott Papírszalonna (TELEP, 2020) és 500 g 6l-ben (Kavics, 2019) című installációkról van szó.