Szöveg: Urbantsok Tímea
Négy bécsi kiállítás ajánlója és megóvója
Bécs városából négy kortárs képzőművészeti kiállítást ajánlok a nyárra, vagy éppen megóvlak titeket tőlük. Szó lesz két kortárs alkotó egyéni tárlatáról, valamint egy, a 20. század egy szeletét felnyitó dokumentarista kiállításról, illetve egy szintén 20. századi, szürrealista alkotók munkáit tömörítő csoportos kiállításról.
Wolfgang Tillmans: Sound is Liquid
Tillmans tavaly nyári trafós kiállítása után idén is felbukkant a közelünkben, méghozzá a bécsi mumokban, és jól tudjuk, belőle sosem elég! Tillmans technóval, ugandai LMBTQI+-harccal, drogokkal és homoszexualitással terhelt világa számomra mindig lassan tárul fel: először idegenkedem a hétköznapi fotóktól; nem értem, miért annyira jelentősek, hogy ekkorában kell látnom őket, vagy ha pont, hogy kicsi a kép, akkor meg azt, hogy miért épp ez van a múzeum falán. Aztán öt-hat kép után a munkák egyre inkább belekerülnek egy összefüggésrendszerbe, elmém elkezd felépíteni egy narratívát, és máris a helyemen érzem magam. Tillmans hétköznapi jeleneteinek előnye, hogy megadják a befogadónak a lehetőséget, hogy kiválassza, mi tűnik neki érdekesnek, és nem stresszelik azzal, hogy az összeset meg kelljen néznie.
Az alkotó egyik leggyakoribb olvasata, hogy dekonstruálja fotóinak feltételezett hierarchiáját a display puritánságával (felcelluxozott keret nélküli képek) és azzal, hogy néha a jelentős társadalmi megmozdulásokat egy családi album képeinek 10×13-asában nyomtatja ki, miközben egy saras rács apró részletét háromszor négy méterre nagyítja. A különböző nagyságú fotóknál a méret többletjelentéssel bír. Ez különösen igaz Book for Architects című 2014-es videómunkájára, amely a kiállítás csúcspontja; egy külön teremben kapott helyet: a videóban Tillmans vizuális kurátorként komponálja egymás mellé építészeti és metaépítészeti fotográfiáit.
A kiállítás utolsó szelete Tillmans egy audiovizuális projektjét mutatja be: az idén debütált Moon in Earthlight című zenei album és egy arra reagáló vizuál a főcsapástól távolabb tapasztalható meg, a mumok legalsó szintjén. Az alkotó a 2010-es évek óta foglalkozik zenével. Tetszik nekem, hogy törekszik a multimedialitásra, azonban ezt a részt dilettánsnak éreztem, mert a körítés nagyzoló a produktumhoz képest.
Tillmans kísérletei ide vagy oda, az biztos, hogy manapság – főleg a fiatalabb generációk számára – az övé a legbeszédesebb művészet.
Augusztus 28-ig megtekinthető a mumokban.
Fotó: Az Ai Weiwei Studio jóvoltából © 2022 Ai Weiwei
Ai Weiwei: In Search of Humanity
Ai Weiwei-ről mindenkinek az jut először eszébe, hogy kínai aktivista művész, és hogy a megfigyelési rendszereket kétkedve szemlézi. Ezen vonásai nagyon erősen rajzolódnak ki Albertina Modern-beli életműkiállításán is. Kritizálja a kínai kommunista rendszer elembertelenítő, az egyént felzabáló jellegét, illetve ezzel egy térben a nyugati kapitalizmus individualizmust hitető propagandájának felszínességét is. Ezt pontosan példázza egy korai munkája, az 1994-es Egy Han-dinasztia kori váza Coca-Cola logóval.
A kiállítás legmonumentálisabb installációja a S.A.C.R.E.D. címet viselő hat darab, börtöncellát imitáló megadoboz, amelyből öt Ai Kínában töltött börtönhónapjainak egy-egy jelenetét jeleníti meg diorámaként. A szituációk során két katona zuhanyzás, ürítés és alvás közben is fél méterről figyeli őt. Ai Weiwei-t 2011-ben börtönözték be nyolcvanegy napra adócsalás mondvacsinált ürügyével. A valódi ok persze az lehetett, hogy ő a nyugati világ művészeti intézményeiben kritizálta, és fedte fel a kommunista rendszer titkait. Panoptikuma nagyon hatásos; azzal, hogy a néző is egy kis méretű lyukon keresztül pillanthat be a dobozokba, szintén megfigyelővé válik. Érdekes megfigyelni, hogy a képzőművészetben hagyományos, pozitív konnotációjú voyeur-szerep – vagyis a képkeretbe, mint ablakba, és így egy-egy jelenetbe való interakció nélküli, passzív bepillantó – hogyan válik Ai Weiwei művészetében szégyenletes megfigyelővé, akinek jelenlétét a megfigyelt folyamatosan észleli, és aki a megfigyelés után aktívan cselekszik megfigyeltje ellen.
De Ai a látogató megfigyelt és megfigyelő-szerepbe helyezésével nemcsak ezen a ponton játszik. A hatodik cella szobanagyságú, és körbe lehet sétálni benne, majd a befogadó a séta végén döbben rá, hogy a szoba utáni falon három monitoron lehet élő adásban követni a szobáról készített videófelvételeket. Ahogy Ai nyugat s kelet állami berendezkedéseit is egyszerre, úgy megfigyelési módszereit is párhuzamosan veszi górcső alá. A közösségi oldalak adathalászata és Kína társadalmi kreditrendszere számára analóg.
Ai munkásságának legfontosabb momentumait végignézve gyakran eszembe jutott, hogy mennyire csak származását használja fel témául, és hogy mikor bebörtönözték, talán pá pillanatig még örült is, hogy milyen különleges témája lesz, és milyen autentikusan tud aktivista-művészként működni ezután. Ez persze kissé rosszmájú feltételezés, de úgy érzem, le kell írnom, hiszen a kiállítás során végig ez a gondolat kopogtatott belőlem.
Szeptember 4-ig megtekinthető az Albertina Modernben.
Defiant Muses
A Kunsthalle tárlata az 1970-es, 1980-as évek lázadó múzsáiról ad jelentést, fókusza Delphine Seyrig francia színésznő és feminista aktivista munkássága. Seyriget az utókor egyelőre sokkal inkább filmes alakításai és szépsége révén tartja számon, azonban a kiállítás artikulált célja, hogy ugyanolyan emlékezetessé tegye emancipációs törekvéseinek dokumentumait is, mint például a Les Insoumuses (Lázadó múzsák) nevű videókollektívával közös alkotásai. Vagy az, hogy az 1970-es években úgy döntött, többé nem fogad el tárgyiasított, leegyszerűsített és a férfitekintetben kulminálódó női filmszerepeket, mint amilyennek olyan újhullámos figurák karaktereit tartotta, mint François Truffaut, Alain Resnais vagy Louis Buñuel. Attól a ponttól csak komplexebb felkéréseket fontolt meg, és így kezdett el olyan radikális női rendezők filmjeiben játszani, mint Chantal Akerman, Marguerite Duras vagy Ulrike Ottinger.
A Kunsthalle kiállítása nem sikerült jól: a tárlat elején nincs vizuális módon is érthetően elmagyarázva, hogy miről fog szólni; túlságosan is részletekbe menően, egyből filmes jelmezekkel vágunk bele a témába. Valójában az előző, egyetlen bekezdésemből tisztábban meg lehet érteni a projekt narratíváját. A Kunsthalle — császári téli lovas arénából igencsak leleményesen kortárs művészeti múzeummá alakított — terében viszont a Defiant Muses hatalmas adathalmazzal közelítette meg a témát, amelyben a Seyrighez köthető videók és filmek elenyésző nagyságú helyet kaptak az őket kontextualizáló interjúkhoz, beszélgetésekhez és hosszú leírásokhoz képest.
Szeptember 4-ig megtekinthető a Kunsthalle Wien-ben.
SURREAL!
A bécsi Freud Museum, Sigmund életét és orvosi praxisát bemutató kiállításának kiegészítő anyaga nem meglepő módon egy szürrealista kiállítás a 20. század világhírű alkotóinak kevésbé ismert festményeivel, nyomataival és rajzaival, illetve egy-két híresebb mű felbukkanásával. A Freud-család bécsi lakásában található műalkotások hűen színesítik a Sigmund életszakaszait és a pszichoanalízis fogalmait, teóriáit feltáró szárazabb anyagot. Többek között Giorgio de Chirico, Max Ernst, André Masson, Pablo Picasso, Méret Oppenheim és Dorothea Tanning képei állítanak itt minket fejre. A szürrealisták rengeteg inspirációt merítettek Freud pszichoanalitikus megközelítéséből, amely a művészeti irányzat módszereihez hasonlóan az automatizmusra épül. A tudattalan koncepcióját, a freudi álomelemzést és a pszichoszexuális fejlődés diskurzusát is tovább asszociáltak. Freud bár „tudattalanul”, mégis alátámasztotta tudományosan a szürrealizmus kiáltványait.
Freud portréja a tárlat középpontjában Dalí megközelítésében látható, aki többször is próbált találkozni Bécsben a nála nagyjából ötven évvel idősebb orvossal, de végül csak Londonban sikerült 1938-ban, ahova Sigmund zsidó származásúként menekült a nácik által elfoglalt Bécsből. Dalí kudarcként élte meg a várva várt találkozást, negatív kritikaként értelmezte Freud ismertté vált mondását: „a klasszikus festményekben a tudattalant keresem, de a te festményeidben a tudatosat”. Pedig a találkozó megváltoztatta Freud hozzáállását a szürrealistákhoz, akik bár szentjükként tisztelték őt, de akiket ő korábban figyelembe se vett azon túl, hogy egyszer összetűzésbe került André Bretonnal. Sokkal inkább a klasszikus művészet érdekelte, nem szánt időt az avantgárd megismerésére, de Dalí pozitív benyomást tett rá.
Bár Freud elméleteire a pszichológia és a pszichiátria tudományágaiban már sokszor rácáfoltak, és ezeken a területeken nem számít már korszerűnek, az biztos, hogy nagy hatást gyakorolt a szürrealistákra, és általánosan a kultúrára. A kortárs képzőművészetben pedig a mai napig gyakori és fontos hivatkozási pont.
Október 16-ig megtekinthető a Sigmund Freud Museumban.
Borítókép:
Ai Weiwei: Illumination, 2019, LEGO téglák, a művész jóvoltából
Fotó: A művész és a Lisson Gallery jóvoltából © 2022 Ai Weiwei