„A festészet jövője annak megreformálásában rejlik”

Molnár Zsuzsanna Batykó Róberttel beszélget

I. rész

Batykó Róbert festészetét a szemlélődés, a kísérletezés és a tudatosság jellemzi. Ennek megfelelően választja ki, majd fogalmazza meg témáit a festészet eszközeivel, többek között a saját maga által kikísérletezett technikát alkalmazva. Sorozataiban alapvetően korunk vizualitása jelenik meg, alkotási folyamatának mozgatórugója a 21. század megértése, illetve megőrzése az utókor számára. Ily módon megkerülhetetlenné vált munkáiban a digitalizáció és az ahhoz köthető vizualitás. Munkássága rendszeresen részesül szakmai elismerésben: neki ítélték az első Leopold Bloom Képzőművészeti Díjat, 2013-ban elnyerte a ReRoterdam Art Fair Legjobb Kiállítása Díját, tavaly Hungary Emerging Díjban részesült, idén pedig az Esterházy Art Award jelöltjei közé sorolták – csak néhányat említve az őt ért elismerések közül.

Color Blind, 2018, olaj, vászon, 140 x 85 cm, fotó: Varga Somogyi Tibor

Munkásságodon végigtekintve szembetűnő, hogy sorozatokban gondolkodsz, egy-egy témán hosszabb ideig, akár évekig is dolgozol. Jelenleg mi foglalkoztat?

Batykó Róbert: A figurativitás és az absztrakció, az ábrázolható és az elvont világok közötti átjárhatóság érdekel. Ezen belül a 21. századi ember és a technológiai fejlődés viszonyával foglalkozom: miként hat ránk a virtuális világ, hogyan formálja az önmagunkról alkotott képet. Természetesen mindennek a festészet általi megragadhatósága is izgat. Formailag reduktív módon dolgozom, a fejre vagy büsztre emlékeztető képeim leegyszerűsített geometriai formákból állnak össze. A téma feldolgozásának módja azonban folyamatosan változik, fejlődik. Olyannyira, hogy két éve egy általam festőgépnek nevezett speciális eszközt is létrehoztam, mely teljesen új utakat nyitott meg számomra a képalkotás terén.

fotó: Pósalaki Anett

A festőgép egy nagyméretű pengét magában foglaló szerkezet. Hogy működik, és mi vezetett a megalkotásához?

BR: A technika kidolgozása összefüggésben áll a digitális világból érkező inspirációimmal. A képernyők, melyeket nap mint nap használunk, szinte anyagtalanok. Erre reflektálva kezdtem el megvékonyítani a festékréteget a vásznon. Eleinte kéziszerszámokat használtam, széles spaklikkal kapartam le a felvitt festékréteget. Egy bizonyos méret fölött azonban nem tudtam megdolgozni az anyagot. Ahogy nyomtam a kezemmel a pengét, nagyobb volt az erő, mint amire szükség volt, jobban visszakapartam a festéket, mint ahogy azt elképzeltem, és a felületek is egyenetlenek lettek. Ezért ki kellett találnom egy olyan módszert, amivel a nyomáserő állítható. Így jött létre egy présgép és egy festőkés hibridje. Ez az eszköz a padlóra van rögzítve. Alatta gurul egy asztallap, amire fel van helyezve a festmény. Ezzel szemben áll egy tekerőszerkezet, e mögött ülök én. Ennek segítségével húzom a vásznat a penge alatt, és hozom létre a kapart felületeket. Az volt a célom, hogy olyan olaj-vászon képeket alkossak, melyek mentesek az ecsetnyomtól és a hagyományos értelemben vett kéznyomtól, a végeredmény mégis egyedi.

fotó: Pósalaki Anett

Ahogy elmeséled, igazán performatívnak tűnik a művelet.

BR: Egyszer volt arra példa egy művésztelepen, ahol többen dolgoztunk egymás mellett, hogy amikor a húzáshoz érkeztem, többen is odajöttek megnézni, miként zajlik ez a folyamat. Szokatlan élmény volt, mert ez alapvetően egy személyes, intim dolog. Ennek ellenére jól sikerült, meg is tapsoltak, ami kimondottan viccessé tette a helyzetet. Mégis jobb érzés a műterem magányában megélni ezt a folyamatot.

Lair, 2019, olaj, vászon, 195×120 cm

Ezt a technikát azért fejlesztetted ki, hogy az általad elképzelt módon jeleníthesd meg a vásznon a digitális világ sajátosságait. Mi foglalkoztat ezen a területen belül?

BR: Azért tartom izgalmasnak a digitális forradalmat, mert egy teljesen új formavilágot hozott létre, egy új nyelvet alkotott. A mi korunkról szól. Én festészettel foglalkozom, ezt tudom és szeretem a legjobban csinálni, ezért a festészeten belül kell megtalálnom, hogy mit lehet kezdeni ezzel a korszakkal. Érdekes például, hogy a régi sci-fikben azt vizionálták, hogy egyszer egy másik bolygóra költözünk; ehhez képest azonban létrehoztunk magunknak egy álvalóságot, és odaköltöztünk, ott töltünk rengeteg időt.

fotó: Pósalaki Anett

A virtuális világ egy nagyon tág terület. De hasonlóképpen széles terület az offline világ is. Ráadásul jelentős vizuális zaj vesz körbe bennünket mindkét „világban”. Hogyan szelektálsz? Miként dől el, hogy mi válik számodra a művészet tárgyává?

BR: Az inspiráció forrása esetemben teljesen kiszámíthatatlan. Az utóbbi időben az internet a „vadászterületem”, ahol hibákat vagy valamilyen véletlen által létrejött digitális képeket keresek. Különféle tutorial videókból is gyűjtök képkockákat, majd ezekből digitális kollázsokat készítek, melyeket redukálok vagy kiegészítek, és rendszerint a színvilágukat is módosítom. Ezek a képek jelentik a kiindulási pontot a festményeimhez, melyek azonban sokkal véletlenszerűbbek és expresszívebbek lesznek a kollázsoknál. Az a célom, hogy a képet mozgásban tartva ütköztessek kiszámítható és kiszámíthatatlan mechanizmusokat a vásznon. A vizualitás krízise is foglalkoztat, mely összefüggésben áll a képek manipulálhatóságával és az oly gyakran emlegetett képáradattal. Úgy érzem, hogy ezekre a jelenségekre is reagálnom kell a művészetemben.

Szólj hozzá!