A digitális és az érzéki világ viszonya Birkás Mona művészeti praxisában

Blog » A digitális és az érzéki világ viszonya Birkás Mona művészeti praxisában

Birkás Mona az utóbbi évek digitális hatásaira kortárs nézőpontból reagál. Munkái komplex megjelenési módja nem csak a hagyományos vizuális médiumok határait lépik át, hanem különböző eszközök segítségével megszokott világunk képét is átformálják. Munkáival kapcsolatba lépni kívánó nézőnek is át kell lépnie egy határt, melyhez a művésszel készített interjú nyújt mankót.

Etentuk Inemesit: Hogyan került ki a munkád a CADAF-ra? Hogy készültél fel a kiállítási anyag összeállításánál? Mik voltak az inspirációs forrásaid és milyen kivitelezési mechanizmusok mellett döntöttél?

Birkás Mona: A CADAF-ot azt hiszem akkor fedeztem fel az Instagramon, mikor a doktori programomhoz keresgéltem anyagokat, ekkor botlottam bele az első Digital Art Month című rendezvényükbe, ami kifejezetten a kiterjesztett valóság médiumában készült alkotásokat mutatott be. Mind alkotói, mind kutatói szempontból nagyon izgalmas művekkel találkoztam a kiállításon. Később felfedeztem, hogy meghirdettek egy open call-t a következő rendezvényükre, így kerültek ki munkáim először Miamiba, majd Párizsba és New Yorkba, és most ismét Párizsban rendezik meg a kiállítást. Ez a Digital Art Month, ami most júniusban kerül megrendezésre Párizsban rendhagyó, mert az előzőekkel ellentétben most egy központi témára reagáló alkotásokat kerestek. A téma a béke volt. A Stay Human című alkotásomat kifejezetten erre az alkalomra készítettem, bár a koncepció egyes elemei már a fejemben voltak korábban. Ez a munkám formailag és tartalmilag is köthető egy korábbihoz, amely az Idle címet viseli, azonban míg az Idle inkább a kollektív felhasználói viselkedésre koncentrál, a Stay Human inkább az individuális veszteségeket veszi górcső alá. Emelett megjelenik benne az a téma, ami évek óta foglalkoztat: a digitális és a valódi/érzéki világ viszonya, és hogy ez hogyan hat a társadalmunkra. A háborúk ma már nem csak fizikai tereken zajlanak, hanem a kibertérben is, és nem csak a hackertámadások jelentenek veszélyt, hanem az álhírek, a deepfake és az algoritmusok által irányított manipuláció is.

EI: Mesélnél a külföldi tapasztalataidról és jelenlétedről?

BM: Az utóbbi években az a számomra is meglepő helyzet állt elő, hogy több kiállításon vettem részt külföldön mint itthon, bár nem törekedtem kifejezetten erre. Ennek két fő okát látom, az egyik, hogy olyan médiumban alkotok, amit nagyon könnyű “szállítani” és bizonyos szempontból kiállítani is, például egy QR kódon keresztül, ráadásul végtelen számban megjelenhet azonos időben a világ különböző pontjain. A másik, hogy az Egyesült Államokban és Nyugat Európában egyre több kurátor, intézmény és kiállítás foglalkozik dedikáltan digitális témákkal és médiumokkal. Ezen kívül azt is figyelembe kell venni, hogy a fokozott online jelenlét miatt egyre több külföldi kurátor és intézmény látóterébe lehet kerülni, így statisztikailag nem meglepő, hogy több megkeresés érkezik külföldről. Mostanában sokan az Instagram-on írnak rám, hogy szeretnék kiállítani a munkáimat, ami számomra pár évvel ezelőtt elég elképzelhetetlennek tűnt, pedig már jóideje digitális művészettel foglalkozom. A legutóbbi ilyen felkérés a Milánói Design Héten való részvételre szólt, ami miatt most éppen nagyon izgatott vagyok, mert hamarosan nyílik. 
Ezek mellett azonban nagyon fontosak számomra a hazai kiállítások is, most éppen két helyen vannak kiállítva a munkáim, Szentendrén a MANK Galériában és Budapesten a Q Contemporaryban. A csapból is az folyik, hogy a Covid miatt mennyire felértékelődtek a személyes kapcsolatok és minden, ami fizikai jelenlétet igényel. Azt tapasztalom magamon, hogy ez tényleg igaz. Persze praktikus Zoom meetingeken egyeztetni, megnyitókat és a kiállításokhoz kapcsolódó eseményeket pizsamában a kanapéról követni, de sokkal hatékonyabb és nem utolsó sorban élvezetesebb élőben installálni egy kiállítást és megnyitókon borozgatva beszélgetni a művekről.   

Birkás Mona: Love or Not, MANK Galéria, Szentendre

EI: Mi volt a legnehezebb pillanat az utóbbi időben, ami elgondolkodtatott a munkáddal kapcsolatban? (Nem feltétlenül a Covid utóhatásaira gondolok, hanem a tech art világában rejlő akadályokra. Nehezebb installálni, picit nehezebb kapcsolódni hozzájuk, mint egy klasszikus festményhez stb…)

BM: A digitális médiumoknak, mint minden más médiumnak vannak előnyei és hátrányai, én azt gondolom hogy ilyen szempontból nem különböznek egymástól a médiumok, nincs jobb, hatékonyabb vagy egyszerűbb médium. Én általában két alapvető nehézséggel szoktam szembenézni, az egyik nagyon materiális a másik pedig nagyon konceptuális. Az első hogy a galériákban és múzeumokban nagyon kevés megfelelő technikai eszköz áll rendelkezésre, és ha esetleg van eszköz akkor sem megoldott az őrzése, működtetése. Eszközhiány miatt több alkalommal kizárólag QR kódokon keresztül mutattam be a műveimet, viszont az a tapasztalatom hogy ez nem mindig célravezető. Sok látogató egyszerűen megijed attól hogy leolvasson egy QR kódot, vagy éppen nincs hozzá megfelelő eszköze, ezért próbálok arra törekedni hogy amellett hogy saját eszközökön kipróbálhatók legyenek a munkáim, legyen egy kiállított eszköz is. A másik ennél egy összetettebb probléma: a kiterjesztett és a virtuális valóság médiumát legnagyobb százalékban szórakoztatásra és marketingre használják. Ezek a szoftvereknek nagy része egyre szédületesebb és elképesztőbb élményekkel kecsegtetik a felhasználót és miközben kitolják a vizuális ingerküszöbét, arra kondicionálják hogy egyre kevesebbet gondolkodjon. Ez kifejezetten veszélyes főleg azokra a felhasználókra, akik egyébként is kiszolgáltatottak az internet és a social media káros hatásainak. Gyakran kérdezik tőlem, hogy mit gondolok erről a problémáról és hogy szerintem hová vezet ez a tendencia. Én azt gondolom hogy a digitális technológia -ahogyan minden médium- önmagában nem jó vagy rossz, csak egy eszköz, amit lehet jóra és rosszra is használni. Az nem kétséges hogy nagyon szuggesztív, de számomra pont az a legizgalmasabb ebben a médiumban hogy a saját eszköztárával lehet a digitális világot kérdőre vonni. Most legfőképpen az érdekel hogy hogyan tudom beépíteni a kiterjesztett valóság és a 3d design autonómiáját a saját képzőművészeti alkotói folyamatomba.

Birkás Mona: Idle

Szólj hozzá!