Párizs a 18-19-20. század nagy részében a nyugati világ intellektuális középpontja volt. Olyan forradalmi művészettörténeti mozgalmak szülőhelye, mint a neoklasszicizmus, az impresszionizmus és a kubizmus. Minden művészeti kor és irányzat megteremtette a maga szókészletét, amelyek rárakódtak a következő korokra, így gazdagítva a művészet nyelvi készletét. A következőkben ezekből a fontos kifejezésekből szemezgetünk.
Avant-garde (előőrs)
Az eredetileg katonai kifejezés azokat a katonákat jelölte, akik az ellenség megérkezése előtt felmérték a terepet és a front elejében várták az ellenfél felbukkanását. A 19. században Henri de Saint-Simon volt az, aki kiterjesztette a kifejezést azokra a művészekre, akik a kulturális forradalom előőrsébe tartoztak.
A mai nyelvben azokra a művészekre, zenészekre, politikusokra használjuk az avantgárd jelzőt, akik területük határait feszegetve új utakat keresnek. Bár a kifejezés hivatalosan a modernista irányzatok, például a dadaizmus vagy a kubizmus területeit jellemzi, vannak, akik szerint fél évszázaddal korábban, a francia realista Gustave Courbet festői pályafutásával született. Courbet nyers és szókimondó festményei a városi szegénység és az emberi szexualitás megjelenítésével a festő nagypolgár-ellenes attitűdjét hangsúlyozzák.
Oeuvre (munka)
A művészeti világ egyik leggyakrabban használt kifejezése az oeuvre, ami szó szerint a művész által elkészített alkotást jelenti. A kifejezés, ami a latin opus szóból ered, egy művész teljes életművét jelöli. Ha a szakma egy művész alkotását vagy alkotói időszakát elemzi, azt általában az oeuvre-hez, vagyis a munkák összességéhez méri.
Trompe-l’oeil (a szem megtévesztése)
A francia trompe-l’oeil eredetileg a 17. századi hiperrealista csendéletek egy jelentős részének megjelenítésére utal. Az első ránézésre fotószerű festményeken a valóság és az ábrázolt tárgy között szinte lehetetlen különbséget tenni, a festő a legapróbb részleteket is valósághűen festi meg. A képek eredeti célja a festői bravúr fitogtatása volt, ami a nézői szem megtévesztésével igazolódott be.
A művészeti alkotások három dimenzióba való kiterjesztésének igénye az ókori görög kultúra illuzionisztikus művészetéből ered. A görögök lakótereik díszítésére ablakok és oszlopok illúzióját keltve vakolták ki falaikat, hogy a szem becsapásával felnagyítsák házaik léptékeit. A festői megoldás a reneszánszban érte el népszerűsége csúcsát, amikor a perspektivikus ábrázolás felfedezésével lehetővé vált a művészek számára az, hogy addig nem látott valósághűséggel ábrázolják a megfestett látványt. A hagyományt olyan kortárs művészek viszik tovább, mint Lauren Seiden vagy Yrjö Edelmann, akik radikálisan felnagyított gyűrődéseket, ráncolt anyagokat jelenítenek meg különböző textúrával rendelkező felületeken.
En plein air (a szabadban)
A szabadban való festészet kivitelezése helyszínét jelöli. A kültéri festészetet olyan 19. századi találmányok tették lehetővé, mint például a tubusos festék és a hordozható festőállvány. A vasút kiépítése is nagyon fontos feltétele volt annak, hogy a művészek a városon kívül is alkothassanak. A kifejezés az impresszionista festőknek köszönhető. A szabadban való festés lehetővé tette számukra a fény és a fényjelenségek közvetlen tanulmányozását, az időjárás és az égi jelenségek folyamatos változása pedig arra sarkallta őket, hogy pillanatnyi benyomásokat, érzéseket és érzeteket jelenítsenek meg a festészet nyelvén.
Catalogue raisonné (indokolt katalógus)
Az indokolt katalógus egy leíró kötet, ami tartalmazza a művész összes munkáját és a műfaji sajátosságok figyelembevételével meg is magyarázza azokat. Ez leginkább egy olyan irányadó forrás, ami a művész oeuvre-ját, vagyis a teljes életművét mutatja be. Általában múzeumok vagy művészeti alapítványok támogatják az ilyen kötetek kivitelezését, mivel elkészítésük rengeteg pénzt, időt és munkát igényel.
Az elmúlt tíz évet jellemző gyakori hamisítási botrányok és rejtélyes, addig nem ismert műalkotások felbukkanása miatt egyre nagyobb igény és befektetői kedv mutatkozik a jelentős művészek catalogue raisonné-jának elkészítéséhez, ami befektetőknek és műgyűjtőknek egyaránt nagy segítséget nyújthat.
Vernissage („lakkozás”)
A 19. századi művészek a festményeikre szánt utolsó lakkréteget általában azok nyilvános bemutatója előtti utolsó este kenték fel. Ezért a művészeti pártfogók és a művészvilág kivételezettjei hagyományt teremtettek abból, hogy a munkákat már a „lakkozás napján”, vagyis a vernissage-on megnézték.
A kortárs művészek már nem lakkozzák képeiket a bemutató előtti nap, a vernissage kifejezés mégis fennmaradt és megnyitó előtti látogatást jelent. Az esemény általában meghívásos alapon működik, amikor a műgyűjtők és kulturális újságírók lehetőséget kapnak arra, hogy a még a publikum előtt megnézzék a kiállítási anyagot.
Mise-en-scéne (színpadra helyezés)
A francia kifejezés, aminek szó szerinti jelentése színpadra helyezés, a művészeti világ talán leginkább félreértett kifejezése. Először 1833-ben jelent meg a színházban és minden, a színpadi rendező által felügyelt vizuális effektusra utalt. Ez alatt például a berendezés, a világítás, a színészek elhelyezkedését kell érteni. Más szóval, a mise-en-scéne a vizuális elemek összességének színpadon való megjelenítését jelenti, ami az előadás látványát és érzetét meghatározza a nézőközönségben.
Manapság a mise-en-scéne kifejezést leginkább kritikusok és történészek használják, hogy leírják egy film, performansz, fotográfia, de leginkább a színházhoz kapcsolódó művészeti produktumok látványvilágát. Egy kiváló művészeti példa a kifejezés magyarázatára Carrie Mae Weems „Kitchen Table” című munkája. A fotósorozat a mindennapi élet jeleneteit mutatja be amellett, hogy a faji és nemi sztereotípiákat is vizsgálja és felhívja a figyelmet a fotográfia megrendezett jellegére.
Untsch Kata