Interjú Einspach Gáborral
Az Art+Text Budapest az elmúlt két évben jelentkezett kiállításokkal, komoly szakmai programokkal egy olyan világban, ahol nehéz újat mutatni. A galéria a még kevésbé ismert művészek bemutatása mellett az alkotások kontextusba helyezését is fontosnak tartja, elméleti szövegekkel, művészek párhuzamba állításával segíti az adott korszak, művész, stílus megismerését. Einspach Gábort kérdeztük az új galéria létrehozásáról, célokról, küldetésről.
Einspach Gábor meghatározó szereplője a magyar művészeti életnek, műkereskedelemnek, igazságügyi festményszakértő, a Moholy Nagy Művészeti Egyetem előadója, az Artmagazin felelős kiadója.
Az interjút Tamás Sándor Soma készítette
Az Art+Text Budapestet a közelmúltban alapítottátok Kieselbach Tamással. Már akkor is rengeteg kortárs galéria működött Budapesten, a célközönség viszont nagyon behatárolt volt, miért döntöttetek mégis egy új intézmény létrehozása mellett?
Tamással együtt dolgozom tíz éve, a Kieselbach Galériában rendeztünk több háború utáni és kortárs művészettel foglalkozó kiállítást, többek között Molnár Sándornak, Keserű Ilonának, de bemutattuk a Nudelman és a Lützenburger gyűjteményt is. Tehát nem előzmény nélküli az, hogy mi kortárs és háború utáni művészettel foglalkozunk, de szerettünk volna egy olyan intézményt, ami függetlenül a galériától, önálló arculattal, teljesen külön jogi személyként működik, ezzel az új galériával a nemzetközi piacon is szeretnénk megjelenni. A közönség pedig folyamatosan bővül: soha nem volt még ekkora figyelem nemzetközi szinten a magyar művészeten, nemcsak a hatvanas-hetvenes évek kiemelkedő művészeire gondolok, de a fiatal kortársakra is.
Az első kiállításokat évekkel az alapítást követően rendeztétek, mi történt 2008 és 2014 között?
2008-ban a mai galéria elődjét hoztuk létre, 2014-re jutottunk el oda, hogy megteremtjük az intézményi keretet, és elkezdtünk helyiséget keresni. Egy nagyon jó konstelláció volt az, hogy a Bedő lakásba be tudtunk költözni, ehhez nagyban hozzájárult az, hogy a Bedő családdal már korábban is kapcsolatban voltunk, könyvet adtunk ki a Bedő gyűjteményről, kiállítást rendeztünk az anyagból.
Mi a jelentősége a helyszínnek, miért lehet jó egy ilyen karakteres hely a művek bemutatására?
Ennek a lakásnak van egy atmoszférája, itt múzeumi rangú anyag volt a falakon és az egyik legképzettebb gyűjtő élt itt, itt volt elhelyezve Bedő Rudolf gyűjteménye a kétezres évek végéig, illetve egyfajta szalonélet is volt a lakásban. Nekem tetszik az, ahogy behozzuk ebbe a nagypolgári enteriőrbe a kortárs művészetet, a reneszánsz ajtó, és a barokk kandalló mellé. Azért is hagytam meg kezdetben az eredeti tapétát, hogy még hangsúlyosabb legyen ez a kontraszt. Ma már fehér falak vannak, mert az nem zavarja a látványt, de megmaradtak régi installációs elemek, melyekkel sikerült megőrizni valamit az eredeti hangulatból.
A kezdetektől nagyon sokoldalú, változatos kiállítási programot visztek, a fotótól a konceptig már mindennel foglalkoztatok. Mi a célja ennek a sokszínűségnek?
Ennek legfőképpen a szerteágazó érdeklődés az oka, a nagy merítést szeretnénk meghagyni, annyira sokszínű és izgalmas a kortárs művészet, és annyira jó a magyar fotográfia is, nem tervezem, hogy korlátozzuk magunkat. Csináltunk olyan kiállításokat, amelyek nem feltétlenül egy kereskedelmi galéria léptékét jelentik, ilyen volt például a londoni Somerset House-ban a Kovásznai alapítvánnyal közösen rendezett kiállításunk is vagy a Bak Imre-Peter Halley show itt a galériában.
Az Art+Text Budapestet tekinthetjük egy olyan helynek, ahol a gyűjtőket közelebb viszitek a művészethez, új területeket megismertetve velük?
Nagyon tapasztalt és felkészült gyűjtők vannak ma már Magyarországon, szerencsére egyre többen, ugyanakkor van egy generáció, amely nagyon igényelné, hogy edukálják, hogy legyen kilátásuk a nemzetközi kortárs művészetre is, de nyugat- európai összehasonlításban ez még mindig nagyon szűk réteget jelent Magyarországon, amit mi is szeretnénk bővíteni. Vannak rendszeres filmvetítéseink, szakmai beszélgetéseink, jelentős nemzetközi kapcsolatrendszerünk, nyitva állunk
minden gyűjtői igény előtt.
Van egy előre meghatározott éves program, vagy spontánabbul alakulnak ki az új kiállításötletek?
Van egy öt éves programunk, nagyon széles portfólióval, és utána kezdünk fókuszálni azokra a területekre, amik igazán közel állnak hozzánk. A fővonalakat határoztuk meg, de természetesen lehetnek olyan találkozások, új kapcsolatok, amik hatnak az eredeti elképzelésekre. Sokat utazom, minden út számos új kapcsolatot hoz, amelyek befolyásolhatják a következő évek programját.
A legtöbb hazai kortárs galéria rendelkezik állandó művészkörrel. Ti is tervezitek, hogy néhány művésszel szorosabb munkakapcsolatot alakítsatok ki?
Ahhoz, hogy egy galéria elkezdjen célirányosan művészekkel együtt dolgozni, őket menedzselni, szerintem elengedhetetlenek a nemzetközi bemutatkozási lehetőségek jobb presztízsű helyeken. Nyilvánvalóan egy induló intézmény nehezen tudja biztosítani ezeket egy művész számára, de azt gondolom, hogy a következő évben már az az irányunk is látszódni fog, és az jelent igazán nagy előrelépést, amikor kialakul az a művészkör, akikkel a galéria foglalkozni akar.
Milyen jövőbeli tervek vannak, szeretnétek külföldi vásárokon is részt venni, vagy maradtok az állandó kiállítótérnél?
A külföldi vásárokon való jelenlét mindenképpen egy fontos cél számunkra, ugyanakkor azt a karakterünket is szeretnénk megőrizni, hogy múzeumi jellegű kiállításokat rendezünk. Könyvek is vannak előkészületben, például Erdély Miklósról. A tavalyi Bak Imre – Peter Halley kiállítást rendező Nicola Trezzi-vel feltehetően idén is fogunk együtt dolgozni, illetve folyamatban vannak tárgyalások jelentős nemzetközi kurátorokkal és művészekkel, akikkel azt gondoljuk, hogy nagyot lehet feljebb lépni.